Ez a hét kikészített. Mert egyetem, mert magyar, mert félelem és önbizalomhiány. Ilyenek. Veszélyes lehet, ha az ember egy lábon áll. Ez esetben, ha csak egy valami van, amiben valamennyire jó. Időnként persze már annak is örülni kell, de mégis. Ha úgy érzem, hogy ebben az egy dologban is egy csomó ember jobb nálam, szomorú, ideges és csalódott leszek. Főleg ha ilyen “földönjáró” emberekről van szó, akiket ismerek, és tudom róluk, hogy nem valami szupererővel megáldott földönkívüliek. Mert hát K.-hoz, vagy éppen E.P.-hez mégsem hasonlíthatom magam.
Ma szenvedéseim végre véget értek. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem az osztályterem ajtaján, boldog voltam. Jól éreztem magam, miközben írtam, és nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy túl vagyok rajta. Így a hír, hogy második lettem (és megyek az országosra, huh), egy fajta megnyugtató boldogsággal töltött el. Hogy mégis történnek jó dolgok. Legalább az önbizalmam nem tört teljesen össze. Persze jó lenne valahogy elvonatkoztatni az ilyen eseményektől, és olyan emeberek véleményétől, akiket nem is ismerek. Talán majd egyszer.
De addig is… Szülinapi kívánságlista első eleme kipipálva. Akkor már csak néhány dolog maradt: egy fényképezőgép, egy pár cipő, néhány szoknya, könyvek… Nem… Csak boldog vagyok, és köszönöm Cs.N.-nek a csodálatos híreket 🙂
Kedves Fiók 