Ma az utcán egy néni (Néni1) megkérdezte egy járókelőtől (Néni2), hogy hol van a Liszt Ferenc utca. Magyarul beszéltek. Amikor melléjük értem, Néni2 megszólított (románul), hogy nem tudok-e segíteni. A társalgás a továbbiakban, számomra ismeretlen okokból, magyarul és románul folyt. Azt hittem, hogy Néni2 azt hiszi, Néni1 román, mivel elég furcsán és érthetetlenül beszélt, s néha összenéztünk (Néni2-vel), mert nem értettük mit akar. Aztán, amikor kicist többet beszélt magyarul (Néni2), rájöttem, hogy ő az, aki román. Néni1-nek végül nem tudtunk segíteni, mondtuk neki, kb arra, s elment. Néni2-vel ugyanabba az irányba indultunk el, s néhány méter után mondta, hogy közben eszébejutott, hogy hol van az utca, de az is volt a probléma, hogy magyarul nem tudja rendesen kifejezni magát. Kedves néni volt…
S ha már sokszínűség, az embert újabban érdeklődési köre miatt is diszkriminálják. És most nem arra gondolok, hogy valaki nincs megelégedve a zenével, amit hallgatsz. Bizonyos tanárnőnek a szakvizsgadolgozatunkhoz választott témák nem tetszettek. Mert Tim Burton, Anglia egyetlen óragyára vagy néhány indie együttes nem elég “kultúráltak”. Nem szerves részei Anglia és Amerika történelmének, kultúrájának, ergo nem fontosak, nem érdekesek, nem jók. Egyesek próbáltak finoman ellentmondani, de az ilyen szócsaták eleve reménytelenek, ha valaki csak a saját véleményét hallja meg. Én a végén beadtam a derekam. Native American Legends, ez lesz hát (félreértés ne essék, az én javaslatom volt). Bár valószínűleg beletörik majd a nyelvem néhány névbe (például amikor elmondom majd, hogy Mamanatowick Wahunsunacock – Powhatan főnök – Werowocomocoba-ban élt. Angolul…). De legalább mindenki boldog.
Kedves Fiók 