Egy apróság, talán az a jelentéktelen kis pillanat taszított rajtam a legnagyobbat Ondris felé:
Ahogy fölbocsátottak minket a hajóhídra, előttünk egy karonülő kislány sírva fakadt: Meine Puppe, wo ist meine Puppe! Ő erre szó nélkül visszafurakodott, és hozta az elejtett babát. De bolond voltam, hisz láttam az előbb is, mért nem emeltem föl!, szabadkozott nekem.
És ahogy odanyújtja a gyereknek a babát! Az a még sosem látott arca, leheletnyi mosollyal, amely nem nekem szól, csakis annak a kicsinek! S ahogy nem törődik az édesanya köszönetével, csak a gyereket nézi! Majd az a tétova mozdulat, hogy a még könnyező, de máris boldog kislány fejét megsimogassa-e vagy ne, végül egy hajtincsét érinti meg, de úgy, hogy csak én veszem észre.
Csak én veszem észre, hogy most szerettem meg.
– Jadviga beleír (2) –
Kedves Fiók 