Egy szó: kirándulás, s egyszerre mindent látok, a virágzó májust. Holnap megyünk.
Csakhogy rettenetesen hosszú egy délután, ha a jóra kell várni. Mit csináljak addig?
Kimentem a kertbe, vittem a rajzfelszerelésem, sátort, hálózsákot, s mindent, ami egy kiránduláshoz kell. Miután felállítottam a sátrat, a rajzlapot vettem a kezembe. Leültem a fűbe, s becsuktam a szemem. Többé már nem voltam a kertben, mert gondolatban a virágos, illatos réten barangoltam. Csak mentem, úgy az orrom után. A harmatos fűtől vizes lett a cipőm, de nem bántam, mert ott voltam a virágok közt, a derékig érő fűben. Virágot szedtem, pipacsot, margarettát és szebbnél szebb csodákat. Koronát fontam a margarettából, a pipacsból láncot, s a kacsingató nefelejcset a hajamba tűztem. Mikor a csacsogó patakhoz értem, a nefelejcset a vízbe dobtam, hadd ússzon, hogy a táj sose felejtsen. Leültem a fűzfa alá, s kértem, meséljen nekem. S a fa, csak úgy zengett, ahogy a szél leveleit fújta, s én értettem mit susog. A májusról beszélt. A csodálatos hercegnőről, kinek kék víz a haja, virágos a ruhája, s szelíd mint az őzgida. Szereti a virágot, s nem bánja, ha Esőúrfi megáldja a füvet, a virágokat, s növeli haját. Szereti a harmatos füvet, s a dolgos embereket, kiket bő terméssel jutalmaz.
S hirtelen a szél elszállt, s a fűzfa többé nem mesélt. Figyelni kezdtem a tájat, s a fűzfának igaza volt. Mindenhol virágot, mezőt, patakot, folyót láttam. Egyszerre jött egy csintalan zápor, s megöntözte a tájat. A fűzfa engem védett, így nem zavart az eső, ami hamar el is ment. De maga után hagyta a csillogó tájat, s a napot, amely most színes pántlikát festett a kék égre.
Kinyitottam a szemem, s utazásomat a papírra festettem.
A szekrényben találtam. Azt hiszem, valami házi feladat volt. Elnézést a béna poénokért és a stílushibákért, de csak ötödikes voltam. Persze nem állítom, hogy azóta sokat fejlődtem volna…
Kedves Fiók 