Első benyomások (meg mindenféle)

Még mindig nincs netünk. Most itthon vagyok, kipihentem magam, úgyhogy leültem végre írni az elmúlt két hétről.

Hogy nagyszerű helyen lakunk, azt már említettem. Elhelyezkedés, felszereltség, kényelem, lakótárs, mindezen szempontokról csak jót mondhatnék. Egészen sokat főztünk, nem túl komplikált dolgokat, de csomót szórakoztunk, és még nem lettünk betegek semmitől, ami biztató.

Még nem tudatosult bennem teljesen, hogy egyetemre járok. Olyan, mintha csak be-beülnénk előadásokra, a tanárok távoli számonkérésekről beszélnek, minden ködös. Persze a valóságban a távoli számonkérések igenis közeliek, máris rengeteg az olvasnivaló. Amit egyelőre egyáltalán nem bánok. Jó lesz tanulni.

A tanárok többsége nagyszerű. Van, aki szórakoztató, mások jó előadók, feltűnően tájékozódottak, vagy éppen fölöttébb emberiek, ha szabad ilyent mondanom. Biztosan rengeteg jó dolgot fognak tanítani nekünk.

Az orosz óráknak teljesen középiskola-hangulata van. Ha a tanár bejön, felállunk, a táblára írunk, ellenőrzik a házikat, és pirossal javítanak bele, feleltetnek, mégha nem is jegyre. Nagyon sokat fog kelleni otthon tanuljak, főleg, hogy az órarend nem teszi lehetővé, hogy minden órára eljárjak. De már alig várom, hogy folyékonyan tudjak beszélni.

Az évfolyamtársaimmal való ismerkedés kapcsán megtanultam, hogy az első benyomás nem mindig döntő. Azokról, akik elsőre ijesztőnek tűntek, kiderült, hogy rendesek, kedvesek, értelmesek, de akad olyan is, akivel nagyon szerettem volna megismerkedni, és csalódást okozott. Meg persze vannak a régi ismerősök, akik  most valamilyen szinten biztos pontok a kavarodásban, és akiket így jobban megismerhetek, aminek nagyon örülök. Van, akinél maradt az első benyomás: még mindig ijesztő.

Roppant szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyon sok barátom van Kolozsváron, akikre mindig számíthatok, és akik sokat segítenek az új környezetbe való beilleszkedésben. Á., N. és K. maradtak az örökös támaszaim, de lassan mások is  sorakoznak melléjük, ami jó. Nagyon jó. Azért még mindig ott tartok, hogy új embereket kellene megismerni. (Ezzel kapcsolatban: egyik nap sikerült egy magyar srácot angolul útbaigazítani. Amikor rájöttünk, hogy mindketten magyarok vagyunk, jót nevettünk az egészen. Nem mutatkoztunk be egymásnak, de talán látom majd még a folyósókon.)

Kolozsvárt nagyon szeretem. Olyan furcsa volt tegnap Vásárhelyre érkezni. Hiába laktam ott négy évet, minden olyan idegen volt. Tegnap, amikor már az ágyamban voltam félálomban, egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy egyetemista vagyok, és Kolozsváron lakom. Aztán eszembe jutott minden, s olyan érzésem volt, hogy mindig mindent újra kell kezdeni. Ami nem baj. Az ember önmagát is újra fölfedezi.

Egyébként a szobámat (az itthonit) mérete és elhelyezkedése miatt lehetetlennek (de legalábbis roppant gazdaságtalannak) bizonyult rendesen kifűteni, ezért átköltöztem a tesó szobájába, aki jelenleg külföldön tartozkódik. Mindettől normális kölülmények között kissé szomorú lennék, de most csak örülök, hogy itthon lehetek, s hogy melyik szobában, az már csak részletkérdés.

Összeségében az élet egész jó. Persze mindig hiányzik valaki (Kolozsváron a családom, itthon a barátaim, J. mindig), és néha elfog az a gonosz érzés, hogy valami nincs rendben, hogy lehetne másképp is, de tudom, hogy azon nem érdemes töprengeni. Mindig lehetne másképp, de ahogy Kundera n-szer leírta abban a bizonyos regényben, amit annyira szeretünk, az ember soha nem tudhatja igazán, mi a legjobb választás, mert mindig csak az egyik lehetőséget próbálhatja ki. Tehát marad az egyetlen ésszerű döntés: megpróbálni a legtöbbet kihozni minden helyzetből. Közhely, igen, de attól még igaz.