Akkor mi a tanulság? Az, hogy nincs tanulság. Life is hard.
Ma ezt néztük (Hamlet a Krétakör Színház feldolgozásában, Schilling Árpád rendezésében), és egészen különleges élmény volt.
Három civilruhás színész, semmi díszlet, csak ők és mi, a kissé megszeppent (persze mindenki nevében nem beszélhetek) közönség – felültettek a színpadra, és azt mondták, hogy szeretnék, ha mi is részt vennénk az egészben.
Én a hagyományos színházat is nagyon szeretem, de ez valami egészen más volt. Nem jobb vagy rosszabb, s nem hiszem, hogy egyiknek ki kellene szorítani a másikat, csak más.
Kissé leomlottak a korlátok előadó és befogadó között – érdekes tapasztalat volt. Egyszerre volt az egész játékos, vicces, megható, meghökkentő, s mindez valahogy sokkal intenzívebben, mint a hagyományos darabok esetében.
A végén meg (kis szünet után) a színészek beszélgettek néhányunkkal, akiknek volt kedve ott maradni, s minden kérdésünkre válaszoltak, végighallgatták a megjegyzéseinket, meséltek korábbi élményeikről.
Én nem mondom, hogy jobb ez, mint beülni a nézőtér közepébe, vigyázni, hogy ne csapjunk zajt, ne zavarjunk senkit, jól érezni magunkat (vagy éppen nem), s a végén szépen hazasétálni. Az is jó tud lenni, az is kell. Én csak azt mondom, hogy szerintem ez az egész nagyszerű ötlet volt, és hogy minden színház-kedvelőnek ezt is meg kellene tapasztalnia.
Kedves Fiók 