Úgy tűnik, a Cloud Atlas-ról igencsak megoszlanak a vélemények. Van, aki imádta, másokat összezavart. Én valahol a kettő között érzem magam: összezavart, de ettől (még jobban) szerettem.
A film hat különböző történetet foglal magába, a történelem hat különböző pontján, különböző helyszíneken, melyek mégis összekapcsolódnak. Ha ezt a hat szálat nem egymástól teljesen különálló élettörténetnek tekintjük, akkor megfigyelhető az egyes karakterek fejlődése, s a végén úgy tűnik, hogy a világon minden és mindenki kapcsolatban áll egymással, még akkor is, ha évszázadok választják el őket egymástól, s ezt az elméletet az teszi igazán széppé, hogy a valóságban is elképzelhető/megfigyelhető. Hiszen a mindennapokban is ez történik, egyes emberek kalandjai, felfedezései, szenvedései másokat inspirálnak, s nehéz elszigetelődni, mindentől elvonatkoztatni.
A filmben bemutatott sorsok esetében különösen nehéz, hiszen ugyanazok a színészek felbukkannak a különböző idősíkokban. Ez az egészet még izgalmasabbá teszi, az egész egy játékhoz hasonlít, amelyben a nézőnek szemfülesnek kell lennie, fel kell ismernie a különböző karaktereket megformáló színészeket, hogy a karakterek között megtalálja a kapcsolatot. S ez bizony nem mindig könnyű, de pont ettől lesz kaland az egész, nem elég passzívan ülni és várni, hogy történjenek a dolgok, figyelni kell. Egyébként nem is értem, hogy smink kategóriában miért nem jelölték ezt a filmet Oscar-ra, arról nem is beszélve, hogy képileg is csodálatos.
Igaz, hogy nem egy könnyű film, s a kihívást egyesek talán negatívumként azonosítják. Abba a kategóriába tartozik, amit minél többször néz meg az ember, annál több apró érdekességgel szolgál, mert miután sikerült az egészet fejben (többé-kevésbé) összerakni, meg van rá a lehetőség, hogy a részletekre figyeljünk, és felfedezzünk mindenféle kötődési pontokat.
Én biztosan megnézném még egyszer, sőt, a könyvre is nagyon kíváncsi vagyok.
Kedves Fiók 