Amikor azelőtt azt mondtam, hogy nem szeretem ezt a könyvet, nem gondoltam egészen komolyan. Illetve úgy gondoltam, mint amikor az ember éppen nem kedveli a barátait, mert megmondják, hogy mit kellene tennie. De közben befejeztem, és mostmár ez a hasonlat nem áll, mert az ember tudja, hogy a barátai szeretik és jót akarnak, ellenben nem igazán tudom elképzelni, hogy ezt a könyvet Hornby az olvasók iránti szeretből írta volna. Vagy mert meg akarta mutatni nekik a helyes utat.
Lehet, hogy nagyon ironikus akart lenni az egész, és csak én nem értettem, bár általában az irónia olyasmi, amit értek és értékelek, ezért ez nem tűnik valószínűnek. Egyszerűen túl lehangoló volt az egész. Mintha minden egyes olvasóját el akarta volna ijeszteni házzaságtól, gyerekneveléstől, munkától, a mindennapi élettől.
Hacsak nem az volt az üzenet, hogy próbáljunk valami többet kihozni magunkból és környezetünkből, nem feltétlenül úgy, ahogy David és GoodNews próbálták, hanem a magunk módján, úgy hogy attól jól érezzük magunkat, még ha csak arról is van szó, hogy több időt szánunk magunkra, olvasásra, az apró dolgok élvezetére, és igyekszünk nem beolvadni a szürke hétköznapokba. Ebben az esetben ugyanis zseniális, még ha fájdalmas is az út a felismerésig.
Kedves Fiók 