Egy ideje már nagyon kíváncsi voltam erre a sorozatra, mert rengeteg jót hallottam róla, és mert az HBO-s sorozatok általában nem okoznak csalódást, de volt elég dolgom, nem hiányzott még egy sorozat az életemből. Most viszont rávettem magam, és nagyon szerettem. A második szezont egy nap alatt végignéztem, és jó, hogy elfogytak a részek, mert a vége fele kezdett nagyon lehangoló lenni, én meg bármennyit képes lettem volna megnézni belőle.
Az emberek folyton a SATC-hez hasonlítják, amit imádtam (a sorozatot, nem a filmeket), de a Girls-hez valahogy jobban tudok kötődni, mert olyan huszonéves lányokról szól, akik nem igazán tudják, mit kezdjenek az életükkel, vagy ha igen, azt nem tudják, hogyan jussanak el odáig. Azt hiszem, egyik szereplővel sem tudok igazán azonosulni, viszont mind a négy lány jellemében találok magamra emlékeztető vonásokat, ami nem mindig kellemes. Az a jó ezekben a szereplőkben, hogy nem tökéletesek, sőt, időnként nyavalygósak és idegesítőek, de attól még szerethetőek. És valljuk be, ez a generáció igenis ilyen (már abból amit magamon és az ismerőseim körében tapasztalok), mindent azonnal akarunk, és soha nem vagyunk elégedettek. Ezek a karakterek meg fejlődnek és változnak, ezáltal a néző róluk alkotott véleménye is átalakulhat, ami így természetes.
A férfi szereplők is érdekesek, például Adam, aki néha furán viselkedik és rájátszik az előítéletekre, de igazából nagyon szerethető, Charlie, aki figyelmes és aranyos, de bekeményít, amikor nem kapja meg a neki járó tiszteletet, vagy Ray, aki próbálja elfelejteni, hogy 33 éves, és nem vitte semmire. (A fiúk közül egyébként Adam és Ray volt a kedvencem, bár tény, hogy Charlie csodaszép.)
Azt hiszem, abbahagyom az áradozást (pedig a zenéig még el sem jutottam) azzal, hogy alig várom a 3. szezont. Addig is talán a Tiny Furniture-rel próbálom majd betölteni a hiányt.
Kedves Fiók 