Murakami az egyik olyan író, akinek könyvesboltok polcain láttam a nevét, s mindig az volt az érzésem, hogy valahonnan ismerem, de nem tudom hova tenni (amúgy elég sok íróval vagyok így). Aztán elkezdtem többet hallani róla, s jött a meggyőződés, hogy kellene valamit olvasni tőle. Szívem szerint nem a Világvége és a keményre főtt csodaország lett volna az első választásom, ezt a Kedves ajánlotta.
Rögtön az elején megfogott, tetszett a stílusa, tetszett, hogy nem értek semmit (két práhuzamos szálon fut a cselekmény – bár lehet nem a párhuzamos a legjobb szó rá). Aztán elég hamar elkezdtem sejteni, hogy mi az összefüggés a két történetszál között, s őszintén szólva, onnan már nem tudott annyira érdekelni. Az események kissé felgyorsultak, én viszont lassítottam az olvasással, s jó időbe telt átrágni magam a közepén. Félreértés ne essék, nem volt unalmas. Csak ez az a fajta történet, melyben a titokzatosság és a detektívtörténetekre emlékeztető elemek elég fontos szerepet játszanak, ezért amint megtaláltam a megoldást, már nem tudott annyira lekötni. A végét aztán megint nagyon élveztem, a dolgok magyarázatát, mely nem tűnt szájbarágósnak, annak ellenére, hogy az olvasó magától is rájöhetett, és a végkifejletet.
Igazából a történetvilág építőelemeit külön-külön nagyon szerettem, a titokzatos figurákat, a szimbolisztikát, azt, hogy a szereplőknek nincs neve, csak a fokozatosságot hiányoltam az összefüggések leleplezésében.
Murakami viszont eléggé sokarcúnak és sokoldalúnak tűnik ahhoz, hogy az összes művét kézbe akarjam venni.
Kedves Fiók 