Az elmúlt egy hétben két magyar filmet is láttam. Mindkettő egy (részben) magyar származású írónő regényének adaptációja.
Az egyik a 2012-es Aglaja, mely Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című önéletrajzi vonatkozású regényéből készült, a másik Agota Kristof azonos című kisregényéből, melyet újabban a Trilógia részeként adtak ki.
A két film, bár mindkettő középpontjában egy, illetve két hányattatott sorsú gyerek áll, alapvetően más élmény. Az Aglajával az volt a legnagyobb probléma, hogy mindegyik szereplő annyira önző, ennélfogva ellenszenves volt, hogy senkivel sem sikerült együttérezni, egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a sorsuk. A legjobb szó ebben az esetben talán a kínos. Kínos volt, végig szorongtam, és nem jó értelemben. Csak azt akartam, hogy vége legyen már.
A nagy füzet ezzel szemben meglepett. Nem történet szintjén, tudtam, hogy az durva lesz, s lehet, hogy néhányszor fájdalmat okoztam a Kedvesnek, annyira szorítottam a kezét egy-egy jelenetnél, hanem mint magyar film. Mert annyira jól össze van rakva, hogy magyarsága szinte felismerhetetlen, a legárulkodóbb jel talán Molnár Piroska lévén (aki egyébként az Aglajában is játszik). Persze, tudom, hogy vannak még jó magyar filmek, de nekem ez volt az első ilyen meghatározó élmény. A kedvencem talán a zene és az animációs részek voltak, ezek nagyszerűen fokozták a hatást.
És ami a könyveket illeti… Az Aglaja nem tudott meggyőzni, hogy el akarjam olvasni az eredeti művet. Lehet, hogy a regényben mások a szereplők, más a hangulat, de őszintén szólva nem akarom kideríteni. A nagy füzetre és a Trilógiára viszont nagyon kíváncsi lettem. Valószínűleg helyet kap majd a könyvespolcomon.
Kedves Fiók 