Wes Anderson-t annál jobban szeretem, minél több filmjét láttam. Van valami csodálatos ezeknek az alkotásoknak a stílusában és hangulatában, valahogy a hétköznapi helyzeteket és embereket is varázslatossá tudja tenni. 

Ami a Rushmore-ban különösen érdekes… A főszereplő tipikusan az az ember, akit legszívesebben megráznék, s bezárnék egy sötét kamrába, hogy észhez térjen, adott ponton valahogy mégis szerethetővé válik. Talán ez egy másik sajátossága ezeknek a filmeknek, hogy olyan emberiek, olyan esetlenek a karakterek, hogy az ember megsajnálja, megszereti őket, s vigyázni szeretne rájuk.