Gondolatok a budapesti félévemről még a vége előtt (vigyázat, enyhén érzelgős)

A Kedvessel azt beszéltük, hogy hálátlannak érezzük magunkat, mert nem élvezzük annyira az ösztöndíjas létet, mint lehetne/kellene. Csomóan irigyelnek minket, de mi nagyon sokszor szeretnénk, ha mehetnénk már haza. Mindketten nagyon szeretjük Kolozsvárt, s rossz nekünk egymás, a barátok és a család nélkül. Én jobb helyzetben vagyok, mert kettő a legjobb barátaim közül itt van a városban, de így is sokszor egyedül érzem magam.

Viszont ma azon gondolkoztam, hogy már csak öt hét van a félévből, aztán a vizsgaidőszak, nagyon hamar el fog telni, s rájöttem, hogy kicsit azért hiányozni fog ez az egész. Nagyon szeretem a várost, megszoktam a szobám, a szobatársaimat, a tömegközlekedést, a könyvesboltokat tele magyar könyvekkel, a Városligetet, a Duna közelségét, a csodaszép könyvtárakat, sok mindent rossz lesz itt hagyni. 

Sokáig eljátszadoztam a gondolattal, hogy szeretnék egyedül élni valahol egy nagy városban, nagyobban, mint Budapest, megtapasztalni a nyüzsgést, pörgést. Viszont ez a néhány hónap ráébresztett arra, hogy egyedül nem. Soha. Sehova. Mert minek? Nem kell félreérteni, továbbra sem szeretnék begubózni, még mindig látni akarom a világot, egy-egy helyet akár hosszabb ideig is kipróbálni, kellenek a kalandok. Viszont kell, hogy a nap végén legyen valaki, aki ismer és megért, akinek elmesélhetem, hogy mi mindent láttam/hallottam/tapasztaltam aznap, s mindezt szemtől-szembe, nem interneten keresztül.

Na jó, bevallom, a magányos étkezések a legrosszabbak az egészben. Mostmár értem nagymamámat, hogy nincs kedve csak magának főzni.

Nem mellékesen, ma van anyukám szülinapja, és nem tudok virágot vinni neki. De gondolok rá sokat. Szeretlek, Anyu!