Cs. S. emlékére

A napokban azon gondolkoztam, hogy valamiért nagyon nehéz nekem feldolgozni a halál gondolatát. Amikor nagytatám meghalt (évekkel ezelőtt), hosszú ideig azt vártam még, hogy egyszer csak megint megjelenik, mintha hosszú úton lett volna. Azt hiszem, egyszerűen nem tudatosítom magamban, hogy mi történik. Felfoghatatlan számomra, hogy valaki nincs többé. Vagy az is lehet, hogy a másik véglet áll fenn, és valóban igaz, hogy valaki nem tűnik el addig, amíg van aki emlékezzen és gondoljon rá.

Tegnap este meghalt nagybátyám, aki az egyik legviccesebb és legjobb ember volt, akit ismertem, és valahogy nem sikerül felfogni, hogy többé nem tanít, nem ír, nem mesél, nem lesz ott a családi összejöveteleken.

Azon gondolkoztam, megtehetném, hogy nem írok most erről, hagyom az előre betervezett bejegyzéseket megjelenni, mintha mi sem történt volna. Ez persze hazugság lenne, és bár gyakran struccpolitikát alkalmazok a gondjaim kezelésében, most valahogy azt akartam, hogy ennek nyoma maradjon.

Kellene még ide valami okosat vagy szépet írni, de hogy őt idézzem: Ennyit szólok csak, mert ez se könnyű ezekben az órákban.