Kedves Fiók!
Az az igazság, hogy soha nem szerettem a húsvétot. Kiskorunkban borzalmasan idegesített, hogy szombat este órákon át lesni kell, kik tesznek fenyőágat. Nem emlékszem, hogy valaha is érdekelt volna, kitől vagy hányat kapok, hogy izgatottan vártam volna. A tojásfestést sem élveztük különösebben, bár arra most már nosztalgiával gondolok vissza. Mindig itt voltak a nagyszülők, a férfiak kártyáztak, a nők tojást festettek, rengeteg tojást. Az öntözést egyenesen gyűlöltük. A sok különböző kölnitől estére büdösek lettünk, és megfájdult a fejünk.
Idén szombaton nagyon sokat aludtam, kicsit takarítottunk, este pedig nem kellett az ablakban ülni. Már évek óta nem kell. Vasárnap családi összejövetel volt, majd festettünk néhány tojást. Hétfőn későn keltünk, egész nap barátokkal voltunk, csomót társasjátékoztunk, és megúsztuk három öntözéssel. Az egyik kedvenc húsvétom volt!
Valahogy mindig úgy tűnt, hogy a festett tojás finomabb, mint a sima főtt, idén viszont ez az érzés elmaradt. Ez most akkor azt jelenti, hogy felnőttem?
Mártival azt beszéltük, a mi személyes ünnepi hagyományunk, legyen szó karácsonyról vagy húsvétról, az, hogy megpróbálunk készíteni egy normális közös képet. Általában nem járunk sikerrel, úgyhogy néhány próbálkozás után feladjuk, és átmegyünk komolytalanba. Mindig azok lesznek a kedvenc képeim.
Kicsit itt elpoénkodtam az egészet, de néha elgondolkozom azon, hogy ha saját családom lesz, milyen hagyományokat akarok majd továbbvinni vagy teremteni. Azért megnyugtató a gondolat, hogy (remélhetőleg) nem egyedül kell majd az egészet kitalálni, hogy valaki másnak a szokásai és furcsaságai is bejönnek a képbe, és együtt találhatjuk ki, hogy mi az, amit megtartunk, mitől válnánk meg, és mit szeretnénk újítani.
Ni, előreszaladtam.
Üdv, Panni
