Míg zajlanak a blog költöztetés háttérmunkálatai, folytatom az elmaradt bejegyzések pótlását, mert hát még mindig csak májusnál tartunk. A következő megálló: a fekete tengerpart.
Májusban már nagyon későn ment le a nap, ideális volt az idő a stoppolásra, rengeteg idő jutott kalandokra, és nem kellett attól tartani, hogy ott maradunk valahol az úton a sötétben. Hármunkat azért nem igazán akartak felvenni, szóval szétváltunk.
Zsombival együtt maradtunk, előbb egy idős izlandi bácsi, utána egy izlandi nő, aztán egy turista vett fel minket, utóbbi elvitt egészen a fekete partig, ami Vík mellett van, az volt ugyanis az első úti célunk.
Persze mindig minden hemzseg a turistáktól, azok a fotók, amiken egy-két ember van, vagy senki, nagyon jól vannak időzítve, de nem tükrözik hűen a valóságot. Nekem valahogy ez nem volt akkora élmény, mint az első találkozásom az óceánnal, viszonylag hamar elvesztettem az érdeklődésemet, és inkább beültem kávézni, míg a többiek befejezték a fotózkodást. Az a jó a kis országokban, hogy könnyű ismerősökkel összefutni, a kávézóban például egy olyan lány dolgozott, aki azelőtt pár héttel volt nálunk a vendéglőben, és én voltam a pincérük. Megismert, elbeszélgettünk, megívott a kávéra, és felajánlotta, hogy ha nem találunk stoppot haza, alhatunk nála. Az idegenek kedvessége időről-időre lenyűgöz.
Visszafele már ismét hárman indultunk el, és alig néhány percet sétáltunk, amikor Zsófi megállított egy autót, amit egy jóképű spanyol srác vezetett – kicsit szerelmes is lettem. Először azt mondta, nem arra megy, amerre mi szeretnénk, de elvisz a következő letérőig. Végül aztán velünk töltötte a nap hátralevő részét, végig beszélgettünk és filozófáltunk, zenét hallgattunk az autóban… Mondom, szerelmes lettem.
Bár meg nem mondaná az ember, ez a három kép ugyanazon a helyen készült. Dyrhólaey kilátó a neve, és csodálatos. Ha a közelben jártok, ne hagyjátok ki. Bármerre néz az ember, teljesen más látvány tárul a szeme elé.
Az utolsó megállónk a Skógafoss vízesés volt, ami méltán a déli part egyik legnépszerűbb látványossága. Az a hatalmas lezúduló víztömeg valóban lélegzetelállító. Annyira közel merészkedtem, hogy a vizéből is ittam kicsit. Teljesen szétázva és megfagyva ültem vissza az autóba, de abszolút megérte.
Az az egy nap annyira telített és kalandos volt, hogy ha más már nem is történt volna a nyáron, akkor is rettentően hálás lennék, de mint kiderült, az csak a kezdet volt.
Kedves Fiók 