Másfél lett, maradhat?

Tavaly ilyenkor izgatott voltam és féltem, nem tudtam, mire számíthatok Izlandon. Abban viszont biztos voltam, hogy olyan kaland lesz, amit nem hagyhatok ki. Egy év elteltével kimondhatatlanul hálás vagyok a lehetőségért.

Már az első bejegyzésben, amit innen írtam, azt mondtam, hogy az a fura, hogy egyáltalán nem fura itt lenni. Valahogy mintha hazajöttem volna, első pillanattól kezdve itthon éreztem magam. Soha azelőtt nem tapasztaltam ilyen nyugalmat és békességet, szinte úszni lehet benne, semmihez sem fogható.

Azt talán már tudjátok, hogy Noémin keresztül jöttem ide, és egy vendéglőben dolgozom. Főként pincérkedem, de csoportokat is fogadunk, így a munkám része az is, hogy a tevékenységünkről meséljek, ez ugyanis nem egy akármilyen vendéglő, egy üvegház belsejében van, ahol egész évben paradicsomot termesztünk. (Tudom, hogy megígértem, hogy arról lesz majd egy külön bejegyzés, és lesz is, hamarosan.)

Nagyon sok országból vannak kollégáim, meglepően kevés az izlandi. Többnyire fiatal, kalandvágyó emberek, akikkel bármiről lehet beszélgetni. Pont tegnap este gondolkoztam ezen, hogy bár nem volt túl jó napom, valamiért vacakolt a gyomrom, azért mégis szinte végig jó kedvem volt, annyit nevettünk a többiekkel. Azt hiszem, soha egyetlen közösségben sem éreztem ennyire jól magam.

A másik dolog, ami meglepett, hogy mennyi inspirációt és felöltődést találtam a természetben. Szinte egész életemben falun laktam, és évek óta tudom, hogy a jövőben is ezt szeretném, de Izlandon falun élni teljesen más élmény, mint Erdélyben. Az ablakomból hegyeket és egy folyót látok, a házunk melletti dombon meg nyáron lovak legelésznek. A fenti kép egy folyóparti sétán készült, valószínűleg magánterületen (átmásztam egy-két kerítésen), és a lovak meg sem rezzentek, hogy elmentem mellettük. Máskor viszont nagyon kíváncsiak és barátságosak, odajönnek köszönni. Annyira megszerettem őket, hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből, hogy egyszer talán majd én is szeretnék lovakat tartani. Meg tyúkokat. Én! (Nem, nincsenek romantikus képzeteim az állattartásról, illetve de, de a realitást is ismerem, tudom, beválallnám.)

A legnehezebb napjaimon csak ki kell mennem a házból. Itt mindig olyan kicsinek érzem magam, a természetet nagynak és gyönyörűnek, a problémáim valahogy eltörpülnek a hófödte hegyeket látva. Meggyőződésem, hogy az izlandi levegőnek gyógyító ereje van.

Karácsony után telefonon beszéltem a keresztfiam anyukájával, és azt kérdezte, mikor megyek haza. Mondtam, ősszel. Nevetett, hogy én aztán furcsán számolom az egy évet. Mert ugye arról volt szó. Egy évet maradok, aztán megyek haza. Az egy év néhány hét múlva lejár. De még nem állok készen. Elmondhatatlanul várom, hogy hazamenjek, és ott kezdjem el a jövőmet építeni, de úgy érzem, dolgom van még itt. Annyit tanultam, fejlődtem, változtam az elmúlt egy évben itt a zavartalan nyugalomban, folytatni szeretném.

Még egy telet nem maradnék, vágyom arra, hogy őszi színekben lássam az otthoni erdőket, és hogy a családommal töltsem a téli ünnepeket. De azért összeszorul a szívem, ha a hazamenetelre gondolok. Nem azért, mert otthon nem jó. Én szerettem, szeretem otthon, nem gondolom, hogy Romániában nem lehet pénzt keresni vagy érvényesülni, nem azért vagyok itt. De Izlandtól annyi mindent kaptam, nagyon nehéz lesz elengedni. Nyáron valaki azt mondta nekem, ő nem érti, miért kell ahhoz világgá menni, hogy az ember “megtalálja önmagát”. Miért nem lehet azt otthon csinálni? Lehet, biztosan. De nekem nagyon sokat segített az, hogy kiszakadtam a megszokottból, a rutinból, a biztonságból. Itt mások a kötelességeim, így a prioritásaim is. Most a legfőbb prioritásom én magam vagyok.

Január végén költöztem ide, de csak szeptembern láttam északi fényeket. Egész télen türelmetlenül vártam, lestem, mindhiába. Amikor Spanyolországból jöttem vissza, a reptérről hazafele jövet megpillantottuk a kocsiból. Kicsi volt és halovány, de elmondhatatlanul boldoggá tett. Aztán októberben egy este megjelent teljes pompájában. Még nem tanultam meg, hogy kell beállítani a kamerát, hogy jó képeket tudjak készíteni róla, de igazából nem is bánom. Egyetlen fotó sem tudja átadni azt az érzést, amit az égen táncoló fények váltanak ki belőlem, mintha létezne varázslat, és minden lehetséges lenne.

Azt hiszem, az Aurora Borealis nagyon jó metafora sok mindenre az életben. A jó dolgokra várni kell, aztán meg teljesen váratlanul érhetnek. Nem akkor történnek, amikor szeretnénk, hanem amikor fel vagyunk készülve rájuk. Szóval most engedek még néhány hónapot magamnak erre. Hogy feldolgozzam a múltat és felkészüljek a jövőre.

kedvesfiok

Egy gondolat “Másfél lett, maradhat?” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s