26/27

A 26. életévem hihetetlenül telített volt. Elsősorban jó és szép dolgokkal, de volt benne sok nehézség és kihívás is. Kicsit úgy érzem, hogy az azelőtti 25 évben nem végeztem annyi felnőtté válást, mint ebben az egyben.

19 éves koromtól kezdve szinte folyamatosan kapcsolatokban voltam. Persze az én döntésem volt, mindegyik csodálatos volt, és rengeteget tanultam belőlük, de mindez azt is jelentette, hogy ezeket a felnőtté válás szempontjából oly fontos éveket nem egyedül éltem meg. Mindig volt mellettem valaki, akire támaszkodni lehetett, vagy akin éppen kitölthettem a dühömet, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én szerettem volna. Gyerekes voltam és önző, bántottam másokat és magamat.

Sokan élvezik a szingli létet, a szabadságot, én nem, én jobban szeretem párban. Viszont eljött az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ugyanazokat az üres köröket futom, ugyanazokat a hibákat követem el, és nem haladok, mert nem ismerem magam, és nem tudom, mit szeretnék az életben.

A fiúk mellett a szüleim árnyékában is éltem. Az árnyék nem jó fogalom erre, negatív, inkább pihe-puha védelmező ölelésében. Imádom a szüleimet, büszke vagyok rájuk és nagyon hálás vagyok érte, hogy csodálatos a kapcsolatunk, viszont a bennem élő jókislány mindig boldoggá és büszkévé akarta tenni őket. És bár mindig voltak határozott elképzeléseim arról, hogy milyen életet szeretnék magamnak, nem voltam benne biztos, mi az, amit abból valóban én akarok, és mi az, ami a megfelelési kényszerből adódik.

Amikor Izlandra költöztem, sokan mondták, hogy milyen bátor vagyok, én meg szégyelltem magam, mert úgy éreztem, nincs igazuk. Én menekültem otthonról. Tudom, csúnyán és hálátlanul hangzik, de menekültem a kényelmes életem elől. Van egy mondás, miszerint egy jó élet egy csodálatos élet ellensége, és én pont ezt éreztem, hogy a jóban nem tudok kibontakozni.

Kellett a kihívás, az idegen környezet, az új arcok. Kellett, hogy a szabadidőm nagy részét magamra tudjam szánni. Azt hittem, majd végre elolvasom a könyveket és megnézem a filmeket, amiket mindig szerettem volna, de amire soha nem volt időm. Igen, volt abból is, de sokkal több időt töltöttem önmagam testi-lelki fejleszétésével és a kreativitásom kibontakoztatásával.

De ami mindennél fontosabb, rengeteg csendet és békességet találtam. Itt a semmi közepén, ezen a csodálatos helyen, ahol gleccserek, vulkánok és a hatalmas óceán vesz körül, megtaláltam a nyugalmat és visszakaptam a hitemet. Persze ez nem egy végállomás. Folyamatos, kemény munka. Nem azt jelenti, hogy soha nem jövök ki a sodromból, és mindig boldog és elégedett vagyok. De úgy érzem, jó úton haladok.

Mondanám, hogy teljesen más ember vagyok, mint egy évvel ezelőtt, de ugyanaz a gyereklelkű Panni vagyok, csak talán kicsit jobban tudom, hogy ez mit is jelent, és hogyan képzelem el a jövőmet. A fontos dolgok nem változtak. Szeretnék falun élni, otthonról dolgozni. Sok időt tölteni a családommal. Egy nap szeretnék majd egy másik családot is, férjet, gyerekeket.

Igazából semmi sem változott. Igazából minden más.