Testképről

Több mint tíz éven keresztül elégedetlen voltam a kinézetemmel, a súlyommal, és mindig fogyni akartam. Néha kevesebbet, máskor többet (egészen tíz kilóig), de mindig fogyni, kevesebbnek lenni – ez volt a cél.  Huszonnégy éves elmúltam, amikor rájöttem, hogy ez mennyire beteges és téves felfogás.

Bármiről beszélünk – egészségről, pénzről, szeretetről, a fogyás egy negatív fogalom, miért van akkor az, hogy amikor saját magunkról, saját testünkről beszélünk, a fogyást pozitívumként, elérendő célként kezeljük?

Amint ezeket megfogalmaztam magamban, eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok fogyókúrázni. Persze időnként azért most is felállok a mérlegre, főként kíváncsiságból, de elhatároztam, hogy a mérlegen megjelenő számot tényként fogadom el, és nem hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljon. Ehelyett arra koncentrálok, hogy egészségesen étkezzek, sokat mozogjak, és jól érezzem magam a bőrömben.

Persze ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani. Miután a fogyókúra gondolatát száműztem a fejemből, a következő lépés az volt, hogy fittebb, feszesebb, vékonyabb szerettem volna lenni. Ez már egy fokkal jobb volt, de továbbra is problematikus, mert még mindig nem abból indultam ki, hogy Én milyen vagyok. Egy irreális képhez akartam igazodni, ahelyett, hogy értékeltem volna azt, amit a természettől kaptam, és a meglévő alapokra kezdtem volna építeni.

Az igazi áttörést az adta, amikor elfogadtam, hogy én soha nem leszek vékony. Egyszerűen nem, mert széles a csipőm, izmosak a combjaim, nagy, kerek fenekem van. És őszintén, szeretem ezeket a tulajdonságaimat. Ekkor döntöttem el, hogy egészséges és erős leszek. Elkezdtem rendszeresen terembe járni, és a szokásos kardio gyakorlatok mellett súlyokat is emelni.

Néhány hónap után azt kezdtem észrevenni, hogy a fenekem kisebb lett, a vállaim meg a melleim viszont nagyobbak. Kicsit kiegyenlítődött az alsó- és felsőtestem közötti különbség, és igen, picit közelebb kerültem a társadalom által ideálisnak kikiáltott homokórához. Persze még mindig távol állok a 90-60-90 arányoktól, de ez rendben is van. 

És azt hiszem, végre ki merem mondani, hogy az is rendben van, ha nem akarom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Viszont ha a tükörbe nézek, mosolygok, szeretettel és hálával nézek a testemre, és ha jönnek a kritikus, negatív gondolatok, mert persze jönnek néha, elhessegetem őket. 

Már nem külső nyomás miatt akarok változni, hanem mert zavar, hogy feszül a combomon a nadrág, hogy pufi hasam lesz, ha néhány hétig nem edzek, és mert igen, valljuk be, jobban állnak és kényelmesebbek a ruhák, ha az ember teste arányos. Meg az sem olyan rossz, ha mondjuk nem köpöm ki a tüdőmet 2 perc szaladás után. Nem beszélve arról, hogy muszáj megerősítenem a hátizmaimat, ha el szeretném kerülni a folyamatos fájdalmat. 

És őszintén? Szórakoztató és izgalmas a változás, a kísérletezés, látni, hogy hétről-hétre mekkora súlyokat tudok felemelni. Lehet, hogy az a pillanat soha nem jön el, amikor meg leszek elégedve az alakommal, de soha nem éreztem ennyire önmagamnak, ennyire nőnek magam. 

Az egyik véglet azt mondja, ha boldog akarsz lenni, fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy. A másik, hogy bármit meg tudsz valósítani, amit akarsz, és ne érd be kevesebbel. Én azt mondom, teljesen mindegy, melyik táborba tartozol, de a TE döntésed legyen. Ne egy társadalmilag elfogadott szépségideálnak akarj megfelelni, arra törekedj, hogy magadban megtaláld a harmóniát, tudd értékelni a másat, a „szebbet”, a „csúnyábbat”, ne irigykedj, ne ítélkezz. 

Tudom-tudom, mondani könnyű. Nekem sem sikerül, de dolgozom rajta.