VEGetÁriáNus?

A legtöbben talán tudjátok, hogy néhány éve nagy százalékban vegetáriánus vagyok. Nem elvi kérdés volt, egyszerűen csak egy nap úgy keltem fel, hogy nem kívántam a húst. Gondoltam, hogy egy hónapig megpróbálom, milyen húsmentesen étkezni. Egyáltalán nem hiányzott, szóval elhatároztam, hogy vegetáriánus leszek. Ennyire egyszerű volt. De mivel nem elvi kérdés volt, ha valamit nagyon megkívántam, megettem. Főleg halat, de néha lecsúszott egy-egy töltött káposzta is.

Aztán eljöttem Izlandra, és közelebb kerültem a természethez. Rájöttem, mennyire feltölt és boldoggá tesz. Mennyire élvezem a lassú életet, hogy tiszta a levegő és csend van, hogy bárhol lehet csapvizet inni. Tavaly év vége fele eldöntöttem, hogy elkezdek felelősségteljesebb életet élni és ennek nagyon fontos része az, hogy igyekszem nyitott és tájékozott lenni. 

A miért

Szóval belemásztam kicsit a környezetvédelembe, az állattartásba, abba, hogy honnan és hogyan is kerül az étel az asztalunkra. Amikor azt mondom, hogy kicsit, azt tényleg úgy kell érteni. Elolvastam Jonathan Safran Foer Eating Animals c. könyvét, a The Little Book of Veganism-et Elanor Clarke-tól, néhány cikket és blogbejegyzést. Még nagyon sokat kell tájékozódnom a témában, van például néhány dokumentumfilm is a megnézendő listámon, nem azért, mert még bizonytalan lennék, hanem hogy pontos és helyes információkkal tudjak szolgálni, ha valakinek kérdései vannak. 

Apukám azt szokta mondani, mindig érzelmi alapon döntünk, aztán racionális érvekkel megpróbáljuk megmagyarázni magunknak, esetleg másoknak is, hogy miért volt az a lehető legjobb döntés. Az én veganizmus fele vezető utamon az utolsó, legijesztőbb lépés az volt, amikor Mártival elmentünk Reykjavíkban egy izlandi természetet bemutató kiállításra, és megtudtam, hogy a globális felmelegedés miatt a lundák (puffinok) jövőre eltűnhetnek a sziget déli részéről, valamint hogy 200 éven belül az összes izlandi gleccser elolvadhat. 200 év! Az szinte semmi.

Nemrég valaki megkérdezte instagramon a követőit, hogy hisznek-e abban, hogy a globális felmelegedés valós, és az emberek sokkoló mennyisége válaszolt nemmel. A globális felmelegedés nem hit kérdése. Ezek pedig tények:

1. az állattartás következményeként kibocsájtott gázak a globális felmelegedés fő okai közé sorolandóak
2. az üzletekben megvásárolható állati eredetű termékek (nemcsak a hús, tejek, sajtok) többsége olyan állatoktól származik, akiket az éhhalál szélén, ijesztő és gusztustalan körülmények között tartanak

Szóval kimentünk a kiállitásról, felmentünk az emeletre egy csodálatos étterembe. Megrendeltem a vegán burgeremet és naplementében vacsoráztunk. Ott döntöttem el, hogy kész, vegán leszek.

A hogyan

Persze ez nem ilyen egyszerű, ahogy a dolgok sem feketék vagy fehérek. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem egészségügyi okok miatt szerettem volna csökkenteni az állati eredetű termékeket az étrendemben, megengedhetem magamnak, hogy flexibilisebb legyek (van az a csodálatos flexitáriánus kifejezés – na, ha már címkét keresünk, az illik rám).

Nagyon szeretem a sajtokat, ezért az elején féltem attól, hogy azok nagyon fognak hiányozni. Kipróbáltam néhány növényi alapú készítményt, de őszintén, szerintem a legtöbbnek műanyag íze van, nem esett jól, elengedtem hát őket, és számomra is meglepő módon, nagyon ritkán jut eszembe, hogy jaj, sajtot ennék.

A növényi tejekkel, joghurtokkal, tejszínekkel nagyon könnyen megbarátkoztam. Egy ideig úgy gondoltam, a tehéntejről nem tudnék lemondani, ezért kerestem valakit, aki egy kis farmról hozott nekem házi tejet, de egy idő után az is kimaradt, és nem hiányzott. Lassan az édességek világában is felfedezem, hogy mi az, amit nekem is “szabad”.

Igazából egyetlen dolog van, amire tényleg azt mondom, hogy igen, erre szükségem van, ha nem eszem, kívánom, az pedig a tojás. Szerencsére a falusi életmód lehetővé teszi, hogy azt is kis farmokról szerezzem be, “boldog tyúkoktól”, ahogy poénkodni szoktunk vele.

Itthon nem vagyok vegán. Van házi tej, tojás, sajt, mindet imádom, eszem is szívesen. Tudom, hogy honnan jönnek, hogy hogyan bánnak azokkal az állatokkal. Ha valakihez vendégségbe megyünk, nem hisztizek, nem kérdezem meg, hogy ez a majonéz milyen tojásból készült, kiválasztom a “legvegánabb” ételeket, ha olyan nincs, akkor a vegetáriánusat. Étteremben szigorúbb vagyok, de ott is rugalmas.

Próbálok nem rágörcsölni az egészre, igyekszem játékként, kihívásként fogni fel. Megbocsátom magamnak a kompromisszumokat, a hibákat. Van egy mondás, amit nagyon szeretek: Don’t let perfect be the enemy of good, don’t let good be the enemy of done. Szerintem ez nagyon sok mindenre igaz, a környezettudatos életmódra is. Sokan úgy gondolják, nem tudnák “jól” csinálni, ezért nem is próbálkoznak. Persze, egy ideális világban sok minden másképp működne. De ebben a világban sok kicsi sokra megy.

Izlandon egyébként, de még Romániában is, az ipari gazdálkodás nem olyan mértékű, mint például Amerikában. Mondták már nekem, hogy Izlandon nyugodtan egyek bármit, ott mindenki jól bánik az állatokkal, szigorú törvények védik őket. Elfogadom ennek a kijelentésnek az igazságértékét, de ahhoz akkor sem elég, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen.

Én nem állítom, hogy úgy jó, ahogy én csinálom, és mindenki más téved. Sem a családomból, sem a baráti körömből nem próbáltam még senkit meggyőzni, hogy vegetáriánis vagy vegán legyen, nem csinálok csúnyán, ha mellettem valaki szalonnát eszik  (ezért sem értem, amikor egyes emberek ellenük irányuló támadásnak veszik az én, saját testemmel kapcsolatos döntéseimet).

Viszont szeretnék majd egy nap gyerekeket, unokákat. Szeretnék azzal a tudattal élni, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy számukra is élhető és élvezhető legyen még ez a bolygó. És szeretném, ha az emberek egy ici-picit nyitottabbak lennék az információra, a másra.