Csendben a zaj

A tizennyolcadik születésnapomra életem első pánikrohamával ajándékoztam meg magam. Persze akkor nem tudtam, mi történik, csak azt éreztem, hogy ki kell mennem fizika óráról, mert nem kapok levegőt. A szüleim elvittek a tüdőklinikára, ahol természetesen nem találtak semmi rendellenességet. Az orvos poénkodott, hogy talán csak nem akarom betölteni a tizennyolcat. Írt fel nyugtatót, azt mondta, csak akkor szedjem be, ha muszáj. Szerencsére nem volt rá szükségem, bár az évek során voltak még elszórtan pánikrohamaim, a legutóbbi kb. egy hónappal azelőtt, hogy Izlandra költöztem volna.

Mindkét esetben féltem. Az első alkalommal a kudarctól. Ha az emlékezetem nem csal, magyar tantárgyversenyre készültünk, én meg a suli miatt borzalmasan le voltam maradva az olvasnivalókkal és teljesen kikészített a stressz. Kaptam igazolást, hogy beteg vagyok, otthon maradtam olvasni és néhány nap múlva jobban lettem. Az Izlandra költözésem előtt meg a változástól, az ismeretlentől féltem.

Ha beteg a lélek

Amit most mondok, az talán sokaknak rosszul fog esni, de őszinte leszek. Vannak emberek, akik nagyon jók abban, hogy letompítsák a jelzéseket, amelyeket a testük és a lelkük küld. Évekig, évtizedekig maradnak egy munkahelyen, ahol nem érzik jól magukat, egy kapcsolatban, amiben nem boldogok. Soha nem tapasztalják meg, mi mindenre lennének képesek, mert beérik a kevéssel, a biztossal, a kényelmessel.

Én ebben soha nem voltam jó. Olyan családban nőttem fel, ahol megtanítottak álmodni, és mindig többet, jobbat akartam. Ha nem éreztem jól magam egy helyzetben, fizikailag megbetegedtem. Én hiszek abban, hogy mi betegítjük meg saját magunkat, muszáj hinnem benne, mert nagyon sok ilyen tapasztalatom volt. Az első ilyen emlékem suliból van, amikor annyira féltem egy (kémia?) felmérőtől, hogy belázasodtam. Otthon maradtam, de bűntudatom volt miatta, mert nem is voltam “igazán” beteg.

Amikor elkezdtem dolgozni, komplikáltabb lett a dolog, nem lehetett csak úgy otthon maradni, beteglapot kellett kérni. A tévés karrierem második évében olyan gyomorgörcseim voltak, hogy egy adott ponton azt hittem, mentőt kell hívnom. Hiába kísérleteztem, változtattam az étrendemen, végeztettem teszteket, semmi fizikai okát nem találtam. Miután felmondtam, fokozatosan jobb lett.

A hátammal tizenéves korom óta problémáim vannak. Anyukám szerint akkor jön elő, ha megfázok, és valószínűleg ebben is van valami, de én inkább azt hiszem, hogy olyankor lesz súlyos, ha kifáradok. Nem fizikailag, lelkileg. Amikor elhanyagolom magam, hülyeségeken rágódok, nem alszok és nem jógázok eleget.

Az izlandi munakehelyemen olyan a rendszer, hogy havi két nap fizetett betegszabadságunk van. Nem kell orvosi papírral igazolni, hogy miért maradtál otthon. Ennek ellenére, előszeretettel piszkáljuk egymást, ha valaki többet hiányzik, mert hát “nem is igazán beteg”. Én is csináltam, aztán voltam a másik végén, és nagyon rosszul esett.

Azért esett rosszul, mert úgy éreztem “rajtakaptak”. Minden bizonnyal túléltem volna a napot, ha bemegyek munkába, tényleg nem voltam annyira beteg, és emiatt bűntudatom volt. Aztán szépen lassan elengedtem ezeket a negatív érzéseket. Megtanultam hallgatni a testem jelzéseire, megengedni magamnak, hogy ágyban maradjak, ha nagyon kimerült voltam, tudva, hogy ellenkező esetben viselnem kell majd a következményeket.

Menekülés és megállás

Azt hittem, hogy Izland majd a nyugalom és a béke szigete lesz, és bizonyos szempontból az is, de emberek élnek itt is. Ahol meg emberek élnek, ott előbb-utóbb lesznek problémák is, ha nem keletkeznek organikusan, létrehozzuk őket mesterségesen. Vágyunk a drámára.

A munkahelyemen valóban nem vagyok túl sok stressznek kitéve, inkább fizikailag fárasztó. Emberileg viszont volt néhány nagyon kemény próbatételem az elmúlt másfél évben. Azért is költöztem ide, hogy kicsit elszaladjak a problémáim elől, de lassan el kellett fogadnom, hogy ez lehetetlen, minden jó és rossz dolog, ami velem történik, az én felelősségem. Ha elégedetlen vagyok az életemmel, a munkámmal, a kapcsolataimmal, az egészségi állapotommal, önmagamon kell változtatnom.

Tavaly valaki azt mondta nekem, ő nem érti, hogy miért kell világgá menni ahhoz, hogy az ember megismerje önmagát. Miért nem lehet azt otthon csinálni? Talán nem kell, talán lehet otthon is. Nekem viszont itt sikerült. Itt, ahol nem ismert (szinte) senki, itt, ahol tudtam, hogy csak ideiglenesen maradok, így életemben először nem kellett önmagamon kívül senkinek megfelelni. Itt tudtam elkezdeni befele figyelni, feldolgozni traumákat és feltenni az igazán fontos kérdéseket.

Ki vagyok én? Ki akarok lenni? Milyen a legjobb, legteljesebb, legőszintébb Énem? Mi tesz boldoggá? Milyen örökséget akarok majd egyszer hátrahagyni?

Elkezdtem válaszokat keresni. Podcasteket hallgattam, könyveket olvastam a témában (ezekről írok nemsokára egy külön bejegyzést). Elkezdtem rendszeresen meditálni, tudatos döntéseket hozni, néha olyanokat is, amelyekre nem voltam büszke, de elengedhetetlennek éreztem, a következő lépésnek az önismeret és az önelfogadás felé vezető úton. Rátaláltam Istenre, egy olyan formában ami végre számomra is elfogadható és szerethető, és sikerült egy olyan kapcsolatot kialakítani Vele, ami az egyik legfontosabb lett az életemben. A másik az önmagammal folytatott kapcsolatom.

Van egy kollégám, akivel ritkán beszélünk, de amikor igen, akkor azon napokig gondolkozok. Nemrég például mondtam neki, hogy nem igazán akarok már itt lenni, de már csak néhány hét. Amire azt válaszolta, hogy megérti, de erős vagyok és minden rendben lesz. Koncentráljak erre, ne foglalkozzak a többivel. Talán arra van most szükségem, hogy önző legyek. Nem tudtam mit mondani erre, egyszerűen elnevettem magam, mert bár ő nem volt, ahonnan tudja, akkor már napok óta ezen agyaltam.

Szerintem mindannyiunknak önzőbbnek kellene lenni kicsit. Nem úgy, hogy lopunk, csalunk, hazudunk. Hanem úgy, hogy önmagunkat tesszük első helyre. Teljes szívünkkel, feltétel nélkül szeretjük önmagunkat, míg a szívünk túl nem csordul szeretettel, akkor tudunk másoknak is adni a “fölöslegből”.

Aztán amikor már úgy érzed, hogy rendben vagy, két lábbal, stabilan állsz a földön és a legnagyobb szél sem tud megingatni, akkor történik valami, és rájössz, hogy sokkal alázatosabbnak kell lenned. Önmagad elfogadni és szeretni csendben, egyedül egy dolog. Önmagad elfogadni és szeretni kapcsolatokban sokkal-sokkal bonyolultabb. Az első tanulható és kontrollálható, a második kiszámíthatatlan és ijesztő. De hiszem, hogy csak az elsőn keresztül juthatunk el a másodikig.

Wunjo

Pont két hónapja írtam instagramon, hogy “az egészvilágotkeblemreölelős napom van”. Volt akkor ott két hét, amikor annyira boldog voltam, mint életemben soha. Szinte lebegtem, nem lehetett letörölni a vigyort a képemről és mindent szebbnek láttam. Kívülről nézve nem történt változás az életemben, sem a munkámban, sem a kapcsolataimban, de odabent minden más volt. Mai napig nem tudom, miért pont akkor váltam nyitottá erre az érzésre: a tökéletes harmóniára önmagammal, a világgal; a teljes, belülről jövő és mindent elsöprő örömre.

Aztán persze történtek dolgok és kizökkentem, viszont az a két hét mindent megváltoztatott. Most már érzem az árnyalatni különbségeket az öröm, a béke, a boldogság és a harmónia között. Tudom azt, amit ezerszer hallottam, de valahogy mindig nehéz volt elhinni: hogy a boldogságom nem füg senkitől és semmitől, csakis belülről jöhet. És ezt soha nem szeretném elfelejteni.

Néhány hete elmentem megcsináltani a tetoválásomat, ami az izlandi életem emléke lesz, és amíg vártam a szalonban, elkezdtem egy rúnás könyvet lapozni. Ott találtam rá a Wunjo-ra, ami történetesen nagyon hasonlít egy P-re és az öröm, boldogság és bőség jele.

Wunjo – “Won-joe” – Literally: “Joy” – Esoteric: Hope, Harmony, Perfection

Key Concepts: joy, perfection, the art of correct wishing, correct application of the will, well-being, contentment, hope, expectation, relationship, family, bonding, trusted kinsfolk, shared ideals or aims, group harmony, symbols of shared identity, optimism, cooperative effort, like-mindedness, friendship

Wunjo is the inner urge for realization of your soul’s true will to achieve perfection of consciousness and the drive to this realization in this life-time. It wards off woe and sorrow so that the abundant gifts of the multiverse have no trouble bestowing themselves upon you. In Wunjo we find harmonious energies characteristic in functional families, group affiliations, healthy societies and nations and ultimately, the world.

The art of correct ‘wishing’ is perfected by seeking your unique purpose in life and aligning your thought and action with it. It is the motivation to act upon your true will which opens the path to completing your personal purpose in this lifetime. Step by step, life by life, we fulfill our cosmic destiny. This is the essence of the Law of Attraction, and a core magic of the Nothern tradition.

Azonnal tudtam, hogy ez az jel, az emlékeztető, amit kerestem. Először ezt is magamra szerettem volna tetováltatni, de végül lemondtam róla. Másnap viszont bementem egy random üzletbe, ahol megtaláltam ezt a gyűrűt. Mondtam is az eladónak, hogy muszáj megvennem, “it was meant to be”. Csak később vettem észre, hogy meg volt repedve (úgy néz ki, mintha megnagyobbították volna) és nemsokára el is tört. Néhány napra levettem, de nagyon fura volt nélküle, így most ragasztószalag tartja össze, így hordom, míg meg nem tudom javíttatni.

Abban az időszakban, amikor eltört a gyűrűm, “az örömöm”, éppen nagyon rágódtam valamin (imádom egyébként az ilyen párhuzamokat és metaforákat). Hoznom kellett egy döntést, és nagyon nehéz volt, úgy éreztem, hogy elveszítem a kontrollt. Rengeteget stresszeltem és nehéz volt örülni a jó dolgoknak is. Aztán egy ponton tudatosult, hogy nem érdemes kiborulni. Mindig lesznek dolgok, amiket nem fogok tudni irányítani, de megvannak az eszközeim, hogy visszaállítsam az egyensúlyt, hogy visszataláljak a belső békémhez. Elkezdtem ismét többet meditálni, imádkozni, erősebben bízni és jobban szeretni, és szépen lassan a félelmeim és a kétségeim lecsendesedtek. Időnként persze feltörnek még hullámokban, de a vihar elült.

A legnagyobb káosz közepette elővettem a füzetem és a tollam és kiírtam magamból minden pánikot. Egy ideje elkezdtem leveleket írni Istennek. Kicsit mintha a naplóírás és az imádság keveréke lenne, nagyon sokat segít összeszedni a gondolataimat. Miután felvázoltam a problémámat, a kezem szinte magától írta le a következőket, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne: “Tudom, hogy ha Téged kérdezlek, hogy mit kellene tennem, a válasz a szeretet lenne. Ne féljek, legyek bátor, merjek szeretni. Ennyi, a válasz a szeretet, a többi csak zaj.”

Felismerni a különbséget csend és zaj, szeretet és félelem, érzelmek és gondolatok, fontos és fölösleges között, azt hiszem, ez a legnagyobb feladatunk az életben, és a legnagyobb kaland is.