itt-hon-vágy

Néha úgy elfog az Izland utáni vágy, hogy alig kapok levegőt. Általában elalvás előtt történik. Valami random dolgon gondolkodok, hirtelen beugrik egy kép, egy emlék, egy helyzet, és olyan, mintha gyomorszájon ütnének, vagy egy nagy követ helyeznének a mellkasomra.

Amikor az évösszegző bejegyzésemet írtam, valahogy sosem jutottam el ahhoz a mappához, amiben az ottani szobámról készült képek vannak. Pedig egy adott ponton gondoltam is rá, hogy azt is kiemeljem, hogy lett ott egy saját kis kuckóm. De aztán megfeledkeztem róla, vagy talán inkább elhessegettem az ötletet, bezártam valahová egy mentális szekrény mélyére.

Az érdekes az, hogy amíg ott voltam, soha nem volt ilyen fájdalmas honvágyam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Talán az elején. Természetesen más a két helyzet, hiszen Izlandon tudtam, hogy ideiglenesen vagyok ott, haza fogok jönni, míg itthon – elméletileg legalábbis – végleg vagyok, és ha vissza is megyek Izlandra, csak kirándulni, látogatóba.

Egyébként nem is a táj, az emberek, a munkahelyem vagy a napi rutinom hiányzik, bár ezek is mind, persze. A szabadság – talán így tudnám a legjobban és a legtömörebben megfogalmazni, de ez nagyon sok mindent magában foglal.

Hiányzik a szobám, ami csak az enyém, úgy rendeztem be, ahogy nekem tetszett, azt csinálok benne, amit akarok, akkor, amikor akarom. A saját kis kuckóm, ami biztonságos, meleg, hangulatos és nem utolsó sorban, szép is. Benne az óriási, kényelmes ágyammal, amit megoszthatok mással, ha úgy tartja kedvem, máskor meg elterülhetek a közepén, mint egy tengeri csillag.

Hiányzik a természet közelsége, hogy három perc séta után már olyan, mintha a semmi közepén lennék, távol tömegtől, zajtól, csak én és a folyó, a hegyek, a friss levegő, a hatalmas ég, Isten. Én kicsi vagyok és gyenge, Ő hatalmas és erős, de a tenyerében hordoz, így leszek én is legyőzhetetlen – ezt az érzést Izlandon ismertem meg.

Hiányzik az anyagi biztonság. Persze, be kell menni dolgozni, kell túlórázni, ha szabadságot veszek ki, nem kapok fizetést, de amikor igen, az sok pénz. Annyi, hogy soha nem tanultam meg, mi mennyibe kerül a boltokban, mert nem kellett néznem. Annyi, amiből lehet szép dolgokat venni és kirándulni. Annyi, amiből lehet saját lakásra félretenni.

Hiányoznak a barátaim és az egyedüllétem. Hogy nem kell erőlködnöm, hogy barátokat szerezzek, nem akarok senkinek megfelelni, lehetek önmagam, hiszen nem ismernek, és amúgy sem maradok örökre. Hogy azokat az embereket, akikhez mégis közel kerülök, ezerszer jobban értékelem. Hogy annyi időt töltök egyedül, amennyit én szeretnék, akkor megyek társaságba, ha kedvem van, nem félek jelezni, ha igényem van rá, és nemet mondani, ha nincs.

Hiányzik a felelősség hiánya. Munkában persze elvégzem rendesen a dolgom, de ha valamiért éppen nem, vagy ha be sem tudok menni, nem történik semmi. Napi nyolc-kilenc órában jelen vagyok, ha kijöttem, szinte alig gondolok rá. Számlákat nem kell fizetni, a lakást karban tartani, a füvet lenyírni, a szemetet elvinni; a főnökék elintézik. Csak magamra kell gondolni.

Ezek az érzések annyira bennem vannak még mindig, csak jelen időben esett jól írni róluk. Gyakran mondtam, hogy az izlandi életünk olyan volt, mint egy szimuláció, felkészítő a valóságra. Egy hógömb, amelyet időnként valaki megrázott, hogy történjen valami, de általában csend volt, nyugalom, biztonság. Könnyű élet. Ez a könnyedség hiányzik a legjobban.

Ebből a könnyedségből lett elegem, emiatt költöztem haza. Mert bármennyire is szerettem a szobám, bármennyire is kézenfekvő volt, hogy a főnökék rendezték a lakást, szeretnék saját otthont, ami az én elképzeléseim szerint készül el. Mert bármennyire is könnyű volt olyan munkát végezni, ahol nincs felelősségem, mégis jól megfizetik, szeretnék magamnak dolgozni és valami maradandót alkotni. Mert bármennyire is jó volt a természet közelében élni, hiányzott az erdélyi táj. Mert bármennyire is kedveltem az ottani barátaimat, nem pótolták az ittenieket. Mert bármennyire is kényelmes volt csak magamra gondolni, hiányzott a családom.

Már lassan egy hónapja minden nap fáj a fejem. Úgy kelek fel reggel, és nem nagyon szűnik a nap folyamán, ott marad mindig a háttérben, mint egy idegesítő alapzaj. Henry szerint félek elengedni magam, igazán otthonosan lenni. Amiatt aggódok, hogy ha jól, kényelmesen érzem magam, visszaszippant a régi életem, felveszem a régi szokásaimat, bekapcsol a régi program, és az elmúlt két év változásai, leckéi, fejlődése kárba megy. Talán igaza van. Az biztos, hogy görcsösen ragaszkodok valamihez, érzem abban, ahogy fáj a nyakam, a vállaim, ahogy néha azon kapom magam, hogy az álkapcsom is fáj, olyan erősen összeszorítom a fogaimat.

Valahol megragadtam az ott és az itt között, a semmiben lebegek, azt várva, hogy lélekben is hazaérjek.

kedvesfiok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s