Imádom a munkámat, de…

Imádom a munkámat. Imádom az embereket, akikkel együtt dolgozhatok. Imádom az új ismerettségeket és hogy úgy mutatkozhatok be, mint a csend/élet magazin főszerkesztője. Imádom, hogy úgy oszthatom be az időmet, ahogy én szeretném, és a világ szinte bármely pontjáról dolgozhatok. Imádom a tematikákat kitalálni, a cikkeket és interjúkat leegyeztetni. Imádok szövegeket olvasni, javítani, szerkeszteni. Imádom a munkámat, de néha semmi kedvem hozzá.

Azon a hétvégén, amikor az első csend/élet cikk és vele együtt a honlap is éles lett, nagyon sokat stresszeltem. Késtünk egy napot, persze ez rajtam kívül nagyon kevés embernek tűnt fel, mert a publikum nem volt tisztában a megjelenés (tervezett) dátumával. Egy adott ponton azt kérdeztem Henrytől, miért nem maradtam pincér, az könnyebb volt, kevésbé stresszes és sokkal jobban fizetett. Azt válaszolta, hogy azért, mert érdekel a bolygónk sorsa és tenni szeretnék valamit a megmentése érdekében. Erre abbahagytam a nyavalygást, mert igaza volt.

De ennél azért többről volt szó. Évek óta tudom, hogy saját vállalkozást szeretnék, az viszont csak tavaly körvonalazódott, hogy az egy tudatos életmód magazin lesz. Attól kezdve viszont, hogy megfogalmazódott ez az ötlet, úgy éreztem, hogy semmi másnak sem lenne értelme.

Közhely, hogy a kreativitással megáldott embereknek az alkotás kényszer, és ez tényleg így van, de a csend/élet nem rólam szól, igyekszem minél kevesebbet “szerepelni” benne. Inkább úgy érzem, hogy ebben a projektben végre sikerült mindent egyesíteni, amit szívesen csinálok, ami feltölt. Van az a mondás, hogy találd meg a munkát, amit szívesen csinálsz és egy órát sem fogsz dolgozni életedben. Van ennek aztán az a változata, hogy találd meg azt a munkát, amit szívesen csinálsz és éjjel-nappal dolgozni fogsz. Fura, de ez a kettő valahogy egyszerre igaz.

Amikor már benne vagyok a “flowban”, tulajdonképpen a munka minden fázisát nagyon élvezem, még az adminisztratív dolgokat, a rengeteg üzenet- és levélváltást is. A probléma más, sokrétű és szerintem nagyon sok szabadúszó tud azonosulni vele, a tevékenységi területétől függetlenül.

Belső nyomás

Azon a bizonyos hétvégén, amikor arra készültem, hogy nyilvános legyen végre a honlap, egy Lóci játszik koncert is benne volt a programban. Utolsó percig dolgoztam, úton arra meg morogtam magamban. Henry rákérdezett, hogy a határidős stressz ütött-e be, mire válaszoltam, hogy igen, hozzátéve, hogy mennyire abszurd az egész, hiszen ez az én, saját magam által magamnak kiszabott határidő. Senki nem fogja számonkérni rajtam.

Ahogy azt sem kéri számon senki, hetente hány új olvasónk, instagram követőnk vagy facebook lájkolónk lesz. Csak én látom a statisztikákat és én elégedetlenkedek velük. Nőni kellene, egyrészt azért, mert az a célunk, hogy minél több emberhez eljusson ez a fajta szemléletmód, másrészt mert csak úgy lesz valaha is esélyünk pénzt keresni. Nem is az aggaszt, hogy én gyakorlatilag főállásban dolgozok egy olyan projekten, ami nem hogy hozzon, hanem kiveszi a pénzt a zsebemből. Az zavar, hogy a szerzőknek, illusztrátoroknak, fotósoknak – a csapatnak – nem tudok (egyelőre) pénzt ajánlani.

Iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek és a sok kedves emberért, aki segít ebben, de közben folyamatosan azon stresszelek, mi lesz, amikor elfogy a félretett pénzem vagy az ő lelkesedésük.

Imposztor szindróma

Nemrég valaki, akire sokféle szempontból nagyon felnézek, azt írta, mindig kíváncsian várja a véleményemet a cikkeiről. Ezen majdnem elpityeredtem, aztán megírtam neki, hogy ezt olvasni egyszerre jól eső és ijesztő. Mert én közben folyamatosan azt várom, mikor szól már rám valaki, hogy mit képzelek, milyen alapon játszom itt a főszerkesztőt, mikor újságírói képzésem semmi, tapasztalatom minimális, szerkesztői meg gyakorlatilag nulla (na jó, lassan fél év).

Múl héten egy másik személynek, aki kicsit a példaképem, mondtam, hogy amikor megszületett a magazin ötlete, volt egy listám emberekkel, akikkel nagyon szeretnék együtt dolgozni, de intimidálnak is. Ő is rajta volt a listán. Erre zavarba jött és azt válaszolta, hogy neki is megvannak a mumusai, mint bárki másnak, az a belső hang, ami folyton azt mondja, hogy nem jól végzi a munkáját.

Az utóbbi időben erről nagyon sokat beszélünk. A siker egy nagyon relatív fogalom, mindenkinek mást jelent. Az én életemben nagy változást jelentett, amikor tudatosítottam, hogy mindenki csak ember, emberi érzésekkel, kétségekkel, félelmekkel, mindegy, hogy mennyit keres, mekkora a követőtábora vagy éppen a felelőssége. Mindenkiben ott a megfelelési vágy és a legmagabiztosabb emberek is zavarba jönnek, ha egy mikrofont vagy diktafont nyomsz az orruk elé – így működünk.

Ezen nekem is sokat kell még dolgozni, de nagyon felszabadító tud lenni, amikor rájössz, hogy mindenki, egyszerűen mindenki fél valamitől. A magabiztosság sokat segít, ha érvényesülni szeretnél, de szerintem az empátia még többet.

Tegnap kicsit beigazolódtak a félelmeim, amikor valaki azt írta levélben, hogy szükségünk lenne egy olvasószerkesztőre. Ezzel én a magazin indulása óta tisztában vagyok, mégis enyhe pofoncsapásként érte az egomat. Rögtön el is kezdtem egy mentegetőzős listát írni, hogy miért tűnhetnek szerkesztetlennek a szövegek. Aztán vettem egy mély levegőt. A kritika soha nem esik jól, de kedves szavakból és dicséretekből nehéz tanulni. Ez a projekt túlmutat rajtam, fel kell nőnöm hozzá, ami kényelmetlen, de szükséges. A végén kitöröltem a kifogásaim listáját és beláttam, hogy segítségre van szükségünk.

A home office magánya

Meggyőződésem, hogy azokkal az emberekkel, akikkel dolgunk van, megtaláljuk egymást, akkor és úgy, ahogy annak lennie kell. Számomra az instagram nagyon felgyorsította és megkönnyítette ezt a folyamatot, mert nagyon sok barátommal ott ismerkedtem meg, és a magazin szerkesztőségének nagy része is onnan alakult ki. A szépséghibája a dolognak, hogy ezeknek az embereknek nagy része Pesten él.

Amióta egyetem alatt laktam ott egy fél évet, nagyon szívesen járok vissza, megvannak a kedvenc helyeim és a kis rituáléim, de nem tudnék ott élni. A tömeg, a zaj, a folyamatosan érő rengeteg inger borzalmasan leszívja az energiámat. Nekem kell a csend, a nyugi, a természet közelsége, ott érzem jól magam, ott tudok feltöltődni. Az elvonulás viszont nagyon magányossá tud válni.

Itt most nem a drasztikus, világgá menős elvonulásra kell gondolni. Jelenleg még a szüleimmel élek, ha a tesóm hazajön, egy szobában alszunk, társaságból nincs hiányom. Ami nagyon hiányzik, az a kreatív, szakmai beszélgetések, közös ötletelések, az egymás mellett ülve (egymás figyelmét elvonva) dolgozás, a terepmunka, a találkozások – egyszóval a kapcsolódás. Hogy valakivel meg tudjam osztani a kétségeimet és ne csak magamban örlődjek rajtuk. Hogy valaki lebeszéljen a furcsább ötleteimről.

Persze beszélgetések az online térben is kialakulnak, hiszen ezek a kapcsolatok is (többnyire) ott születtek, de nekem kell az, hogy az emberek szemébe nézzek, kezet fogjak velük, megöleljem őket. Az írásbeli kommunikációban sok az olyan gát, ami egy élő találkozásnál egy hangos nevetéssel gyorsan áthidalható.

Digitális nomád – ez ma már egy népszerű fogalom, sokak álma. A munka, ami nem köt helyhez, csak a számítógépedre és internetre van szükséged és a világ bármely pontjáról dolgozhatsz – évekig én is erre vágytam. Most meg ez a valóságom, bár gyakorlatilag még nem ebből élek, emiatt mégsem aggódom túlságosan, tudom, hogy ez is kialakul majd. Hogyha szívből csinálsz valamit, az megérinti az embereket és a részeseivé akarnak válni, ha egy pillanatra is, a te kis világodnak – erről meg vagyok győződve.

Ahogy az otthon, úgy az “iroda” fogalma is átalakult nálam, lehet az a tesóm szobája, egy budapesti kávéház, egy hotelszoba vagy egy repülőtér váróterme. Kinyílt a világ és én ebben a nagy szabadságban néha csak arra vágyom, hogy az asztal másik oldalán legyen valaki, akivel időnként összemosolyoghatunk.

*A borítókép Argentínában készült, az egyik kedvenc fotóm arról az útról. La soñada – az álom, álmodott.