27/28

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a bejegyzést, mert szorosan kapcsolódik egy másikhoz, ami egyelőre csak vázlatként létezik. Aztán elkezdtem pötyögni, és egyfajta manifesztó lett belőle, amolyan “Helló, Világ, ez vagyok én! Tetszik, nem tetszik, az már nem rám tartozik.”

Talán azért is vonakodtam belekezdeni, mert nagyon nehéz szavakat találni az elmúlt évre. Életem szinte minden területén óriási változás történt 2019 februárja óta, és néha csak kapkodom a fejem, hogy ez hogyan lehetséges? Nem mondom, hogy ölembe hullottak dolgok, nagyon sok (főként belső) munka kellett a magvalósításukhoz, mégis hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.

Tavaly ilyenkor Izlandon éltem. Pincérként dolgoztam egy vendéglőben. Szingli voltam. Nem voltam biztos benne, mihez fogok kezdeni, miután hazaköltöztem. A környezettudatosságra törekvő utam elején jártam.

Most Erdélyben, a szülőfalumban élek. Boldog, de komplikált párkapcsolatban (ez az a rész, amihez már van egy piszkozatom). Van egy saját tudatos életmód magazinom, amelyen egy lelkes kis csapattal dolgozunk. Nemrég jöttem haza Argentínából, és nemsokára visszatérek Izlandra – látogatóba.

A tavalyi szülinapi bejegyzésemet ezzel zártam: “Igazából semmi sem változott. Igazából minden más.” Akkor azt éreztem, hogy az életkörülményeim jelentősen nem változtak az eltelt év alatt, de bennem világok omlottak össze és épültek újra. A most elmúlt évben nagyon sok külső tényező más lett, odabent viszont sikerült lélekben elérni egy bizonyos szintű stabilitást. Ismerem magam, az erősségeimet és a határaimat, a traumáimat és a sebeimet, tudom, melyek gyógyultak be igazán és melyek pihennek ragtapasz alatt, arra várva, hogy valaki vagy valami feltépje őket. Tudom, hogyan rakjam össze magam, amikor szétesek. 

Ennek a nagy összeszedettségnek megvannak a hátrányai is. Valahol az elmúlt két évben sikerült elhinnem, hogy erős független nő vagyok, és ebből nagyon nehezen engedek. Nehezemre esik segítséget kérni vagy elfogadni, embereket beengedni, bizalmat ajándékozni, gyengeséget és gyengédséget kimutatni. Néha előtörnek belőlem a “jókislány” ösztönök, amikor próbálok másoknak megfelelni, akár saját magamat, a szükségleteimet és a vágyaimat meghazudtolva; de foggal-körömmel harcolok ellenük. A legnagyobb félelmem, hogy emberek nem látnak igazán, csak szerepeket és sémákat húznak rám, én meg igyekszem azokhoz alakulni, mert az mindenkinek kényelmesebb. Légy önmagad! – egyszerűnek hangzik, de közben mindennapos, nehéz küzdelem, amely rengeteg tudatosságot és önfegyelmet igényel.

Néha nekem is nehezen megy, még mindig. Már ritkábban kérek bocsánatot azért, hogy nem tudok (vagy akarok) mindenkinek minden lenni, és kevésbé hat meg, ha valaki elutasít vagy túl soknak gondol – vagy éppen túl kevésnek… Nem érdekel különösebben, hogy mit gondolnak rólam, mert a véleményünk mindig minket tükröz, nem a megfigyelésünk tárgyát. És különben is, “lehetsz a világ legzamatosabb, legfinomabb körtéje, van, aki az almát szereti” – ez az egyik kedvenc mondásom.

Mégis sokszor küszködök azzal, hogy autentikus legyek és kiálljak az igazam mellett, mert… sok oka van. Biztos sokakat megbántok ezzel, és azt fogják mondani, nincs igazam, de Erdélyben még mindig nagyon erős a hírhedt “az asszony nem ember” mentalitás. Kevesen vallanák ezt be, akár saját maguknak is, de a tudatalattiban, a nyelvünkben, a szokásainkban ez még mindig nagyon erős. Ha meg falun élsz, ahol mindenki mindent tudni vél, ez hatványozottan igaz. Emberek leélnek életeket úgy, hogy a “Mit fognak gondolni?” a legfontosabb kérdés az életükben. Nehéz ebből kitörni. Szeretjük az ismerőset, a kényelmeset, kerüljük a konfliktusokat, és észrevétlenül simulunk bele rossz, régi sémákba.

Néha legszívesebben megint világgá mennék, valahová, ahol nem ismernek, ahol kibontakozhatok, de mindig visszajutok oda, hogy ez az otthonom és itt van dolgom. Ki fogja a holisztikus életmódot – erről egyszer majd hosszabban – Erdélyben népszerűsíteni, ha én elmegyek? Kicsit poénkodok, kicsit nem…

Szóval itt tartok, 28 éves lettem és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mint valaha, önmagam “legpannisabb” változatának. De azt is érzem, hogy hosszú utat kell még bejárnom, míg a legjobb énemet megvalósítom. De tudjátok mit? Ez rendben van. Új év, új lehetőségek… 

Ez a blogbejegyzés Farczádi Andrea támogatásával jött létre. Köszönöm, hogy hozzájárulásoddal segíted a kreatív önmegvalósításomat!

kedvesfiok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s