Zajban a csend

Hónapok óta halogatom, hogy ezt a bejegyzést megírjam. Vannak témák, amikről nehéz beszélni, mert valaki mindig okot talál a sértődésre – a vallás is ilyen. De aztán arra gondoltam, hogy sokaknak van most szüksége hitre, támaszra, reményre. Hátha valaki pont az én történetemben találja meg a szikrát…

Először is azt hangsúlyoznám: ha nem hiszel Istenben, szíved joga. Sokáig én sem hittem Benne, illetve ott motoszkált bennem, hogy valamiben hinni akarok, de zsigerből elutasítottam szinte mindent, amit Vele kapcsolatban hallottam vagy olvastam. Ez természetesen egy védekezési mechanizmus volt, mert éreztem, hogy van egy űr a világlátásomban, de féltem attól, ami azt az űrt ki tudta volna tölteni.

Most olyan dolgokat fogok leírni, amelyekkel sokak körében népszerűtlen leszek, akár még istenkáromolónak is nézhetnek, ezért azt javaslom, hogy aki megtalálja a templomban és a Bibliában azt, ami szívét-lelkét szeretettel és hálával tölti el, az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést. Én egy percig sem állítom, hogy az rossz, vagy nem igaz, azt mondom, hogy én azzal nem tudtam azonosulni.

Az igazság az, hogy nem Istenben nem hittem, inkább arról volt szó, hogy a kereszténység parancsoló és bosszúálló istenképe nekem nem volt szimpatikus, és természetes, hogy nem akarunk időt tölteni olyanok társaságában, akiket nem kedvelünk, akikkel úgy érezzük, hogy nem azonos az értékrendünk. Nem Istenben nem hittem, hanem nem éreztem magaménak az egyház tanításait, és mint nagyon sokan, akik úgy érzik, hogy nem lehetnek önmaguk, elkezdtem lázadni. Ez főleg egy belső lázadás volt, ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy elástam magamban a kérdést egy időre.

Néhány éve aztán rám talált valaki, aki elindított a spirituális útkeresésemen. Már a legelső találkozásainkkor úgy éreztem, hogy nekem meg kell őt ismerni, és bár volt ebben egy jó adag kémia is, ma már úgy gondolom, hogy a lelki vonzódás erősebb volt. Vele kezdtem el először keleti vallásokról és tanokról beszélni, és másfajta információkat gyűjteni.

Emlékszem, kaptam tőle egyszer egy könyvet, ami furcsa volt és érdekes, (nagyon leegyszerűsítve) egy pszichológus és egy kisfiú beszélgetését írta le, akibe egy földönkívüli költözött. Sokat emlegették Istent is, amit nem szerettem. Kérdeztem is tőle, hogy amikor ők Istent mondanak, ugye nem a keresztény Istenre gondolnak, és azt mondta, hogy de, igen. Ez a válasz nem tetszett nekem. 

Abban az időben azt mondtam, hogy hiszek valamiben, az Univerzumban vagy a sorsban. A reinkarnáció gondolata már szimpatikusabbnak tűnt a mennyországnál meg a pokolnál, de nem volt elég információm és tapasztalatom ahhoz, hogy összeálljon egy olyan világkép a fejemben, amiben igazán jól éreztem magam. Sok mindennel szemben szkeptikus voltam.

Két éve aztán történt valami, ami nagyon összetörte a saját magamról magamban alkotott képet. Bűntudatom volt és szégyelltem magam. Sokat beszélgettem akkoriban egy teológiát végzett ismerősömmel, akinek kiöntöttem a lelkem, és ő volt az első ember, akitől azt hallottam, hogy a bűntudat nem egy hasznos érzés (vagy, ahogy később egy könyvben olvastam: a bűntudattal csak az egód nyugtatgatja magát, hogy morális előrelépéseket tett), illetve, hogy Isten már megbocsátott nekem, miért ne bocsáthatnék meg én is magamnak.

Azt hiszem, akkor mertem ismét kinyitni a szívem annyira, hogy azt mondjam: jó, lehet, hogy mégis érdemes lenne foglalkozni ezzel az „istenkérdéssel”. Állítólag az agyunk azokat az emlékeket tárolja el legkönnyebben és legjobban, amelyekhez erős érzelmek fűznek, ehhez képest nagyon furcsa, hogy vannak sorsdöntő lépések az életemben, amelyekre egyáltalán nem emlékszem. Ilyen például, hogy mikor és hogy jött a csend/élet magazin ötlete, vagy hogy mikor és hogy találtak rám azok a könyvek, amelyekben végre, hosszas keresés után megtaláltam azt az istenképet, amelybe – ennél jobban nem tudom ezt megfogalmazni – beleszerettem.

Az egyik ilyen könyv Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love (Ízek, imák, szerelmek) c. alkotása volt, amelyet tavaly nyáron hallgattam meg hangoskönyvben. Valamikor régen láttam a filmet, de egyáltalán nem fogott meg, szinte nem is emlékeztem a cselekményére. Ezúttal egy, a szerzővel készült interjú keltette fel az érdeklődésemet, azután döntöttem úgy, hogy megveszem a könyvet. Mit mondhatnék, úgy éreztem, mintha minden egyes mondatát nekem írták volna. Fantasztikus egymásra találás volt. Annyira szerettem, azt kértem karácsonyra, így most másodjára bújom – ezúttal egy csodaszép nyomtatott kiadást.

A másik könyv, ami nagyon meghatározta azt a nyár végi, őszi időszakot és azt, ahogyan átalakult az Istenről alkotott képem, az Neale Donald Walsch Conversations with God (Beszélgetések Istennel) c. trilógiája, illetve annak első kötete volt. A szerző elmondása szerint egy nagyon keserves, elhagyatott periódusában elkezdett kérdéseket feltenni Istennek, Ő meg válaszolt. Először természetesen szkeptikus volt, és azt kérdezte, honnan tudhatná, hogy a válaszok nem saját agyának szüleményei-e, amire Isten azt válaszolta: nem mindegy? Azt hiszem, ez a könyv már ettől a ponttól szimpatikus lett. Mert hát igen, nem mindegy? Nem mindegy, hogy hol találjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre? Nem mindegy, hogy hogy hívják az Istenünket vagy milyen nyelven beszélünk Vele? Nem mindegy, hogy milyen szokásokkal, rituálékkal tiszteljük meg Őt? Nem mindegy, hogy otthon, írásban vagy templomban, énekelve kommunikálunk-e vele?

Azt hiszem, ez az oka annak, hogy ma már teljes meggyőződéssel tudom mondani: hívő vagyok, de nem vallásos. Mert nem értem a hatalomért és földi javakért folytatott harcokat, az ellenségeskedést, a vádaskodást, az irigységet, az utálatot, az ujjal mutogatást, a rosszindulatot, az elvárásokat, a bűntudatkeltést és hamis feloldozást – mindazt, ami az évszázadok során valahogy szerves része lett az összes általam ismert egyháznak, és ami, szerintem, nagyon-nagyon távol áll Istentől. A N.D.W. könyv szerint csupán két érzelem létezik: a szeretet és a félelem, minden más visszavezethető ezekre, így a fentebb említett viselkedési formák is. Kérdem hát én: hogy bízzam a kapcsolatomat Istennel, aki maga a szeretet, egy olyan intézményre, ami félelemre épül?

Az én istenképem szerint nincs bűn. Isten azért adott szabad akaratot nekünk, hogy éljünk vele. Az Ő szemében nincs jó és rossz, minden egyenlő, nem ítélkezik a cselekedeteink felett. Ő tökéletes és mindenható, és azért teremtett minket, hogy kiléphessen ebből az idilli állapotból, és általunk megtapasztalhasson dolgokat: milyen valami finomat enni és savanyút inni, milyen táncolni, szeretkezni, elvágni az ujjad, elveszíteni valakit. Amikor még vele vagyunk, a lélek-állapotban, mi is a tökéletesek és felhőtlenül boldogok vagyunk, de mit jelent a boldogság, ha állandóvá válik? Elveszíti a varázsát… Ezért egy idő után úgy döntünk, ideje megszületni és megtapasztalni dolgokat. Lejövünk a Földre, elkezdünk élni, döntéseket hozni, tanulni, változni, fejlődni, mindaddig, míg ismét el nem érjük önmagunk legtisztább, legigazabb változatát – akkor visszamegyünk Istenhez a tökéletes harmónia állapotába. Mindez egy folyamat része, éppen ezért nem ítélkezik Isten a döntéseink felett – minden egy megtapasztalás, nincs jó és rossz –, és ezért nem kellene nekünk sem ítélkezni sem saját magunk, sem mások fölött, hiszen nem tudhatjuk, mire van szüksége a léleknek a fejlődéshez, milyen utat kell végigjárnia, hogy önmaga legfelsőbb változatát megvalósítsa.

Az én világképem szerint nincs mennyország és pokol, és nincs ördög sem. Minden egy: a Föld, az Univerzum, a fák, a növények, az emberek, a csillagok; én is Isten vagyok és te is Isten vagy. Bennünk van a Mindenség összes varázslata és olyan életet tudunk teremteni magunknak, amilyent szeretnénk*. Lélek vagyunk, testet öltünk, egyszer, kétszer, százszor, míg ismét el nem érjük a tökéletesség állapotát. 

Van egy rész a Beszélgetések Istennel könyvben, amit valahogy így lehetne lefordítani: „áldottak az önzőek, mert ők fogják megismerni Istent”. Radikális, tudom. De ezt úgy kell érteni, hogy azért jöttünk a Földre, hogy fejlődjünk, ehhez pedig elengedhetetlen önmagunk megismerése, tehát első helyre mindig önmagunkat, az önmagunkkal folytatott kapcsolatot kell helyeznünk. Először önmagunkat kell megtanulnunk tisztelni, értékelni, szeretni. 

Furcsa, ijesztő időszakot élünk. Valaki megnyomta a szünet gombot. Ez a kényszerpihenő viszont kiváló alkalom lehet arra, hogy befele figyeljünk, jobban megismerjük önmagunkat. Meditálj, imádkozz, jógázz, alkoss; mindegy, milyen formát választasz. Nincs egy „helyes” módszer, szánj rá időt, kísérletezd ki, hogy neked mi működik. Mi segít elcsendesedni, megtalálni a belső békéd, meghallani a legfelsőbb Éned gondolatait? Amikor elakadsz, jusson eszedbe: mindig minden kérdésre a válasz a szeretet

Ha pedig mindehhez egy kis inspirációra, egy gyengéd lökésre van szükséged, itt hagyok néhány könyvet és podcastet, amelyekben én válaszokat találtam a kérdéseimre:

  • Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel
  • Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek 
  • Dalai Lama XIV, Dr. Howard C. Cutler: A boldogság esszenciája
  • Dr. David R. Hawkins: 365 napi elmélkedés a megvilágosodás útján
  • Aubrey Marcus Podcast

A borítóképet Henry készítette.

*A gondolatok teremtő erejéről írt bejegyzésemet elolvashatjátok, hogyha Patreon támogatómmá váltok.

kedvesfiok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s