Néhány napja arra kértem az instagram követőimet, hogy küldjenek nekem szavakat olyan dolgokról, amik mostanában foglalkoztatják őket, én meg összerakok belőlük egy kitalált, kollektív karanténnaplót. Közel negyven szó, kifejezés és mondat érkezett (ezeket kiemeltem a szövegben) és az alábbi bejegyzés született belőlük. Köszi mindenkinek, aki részt vett a játékban és hála Esztinek a csodás illusztrációkért! Remélem, legalább annyira jól szórakoztok az eredményen, mint én az írása közben.
Kedves Naplóm!
12 napja, 288 órája és 17 293 perce, hogy önkéntes karanténba vonultunk, de ki számolja. Azóta persze már nem a legtalálóbb az önkéntes szó, hiszen úti célodat nyomtatvánnyal kell igazolnod, ha elhagyod a házat, különben megbüntetnek. Anyuékat három hete nem láttam, azon a hétvégén terveztük meglátogatni őket, amikor hazajöttünk.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz, amikor északra mentünk? Alinak a Grönlandon élő ketutokról kellett egy riportot készítenie, én meg elkísértem. Tíz napig voltunk elszigetelve, magunk mögött hagyva civilizációt, padlófűtést, az olcsó internetet és a vegán életmódot. A ketutok kis csoportokban élnek, álomohórából épített kunyhókban. Velük laktunk, ettünk, sportoltunk, édes tagadásban éltünk.
Aztán beütött a valóság. A lannisteri reptéren derült ki, hogy a járatunkat törölték. Fél napot kellett várnunk a következőre, amivel Londonon keresztül végre hazaértünk. Otthon azzal vártak, hogy két hétre karanténba kell vonulnunk, nehogy valakit megfertőzzünk – koronavírussal. A szabadság előtt (nekem az volt, csak Ali dolgozott) már hallottam emlegetni a titokzatos betegséget, de olyan távolinak tűnt, nem gondoltam, hogy valaha is elér hozzánk. Néhány héttel később meg hiába bizonygattuk, hogy senkivel nem érintkeztünk, nagyon kicsi az esély rá, hogy hordozók legyünk. A hatóságok semmi empátia vagy bizalom jelét nem mutatták. Most ez az új életünk: home office, takarítás, önfejlesztés és hízás. Az utóbbi irányában vagyunk a legelszántabbak, minden nap sütünk, a kovásznak alig van ideje pihenni. Szénhidrátot szénhidráttal eszünk, zsemle, pogácsa, fánk, bármi jöhet; kétnaponta bundáskenyér a reggeli, palacsinta az ebéd. Mit nem adnék egy jó kis spenótfőzelékért! Odakint tombol a tavasz, rügyeznek a fák, énekelnek a madarak, mi meg álmatagon ülünk egyik fotelből a másikba, a szebb jövőben reménykedve.
Vannak napok, amikor csak sorozatot nézünk, és még lelkiismeret furdalásunk sincs. Alinak a ketutokról készített riport volt az utolsó munkája, azt már egy hete leadta, most harmadjára olvassa a Kisherceget. Nekem lenne munkám, de mivel a kiadók szünetelnek, minden leadási határidőt kitoltak. Én meg, mint a diplomázás előtt álló egyetemista, az utolsó pillanatig tolok mindent. Időnként leülök a gép elé, de nincs bennem semmi kitartás, tíz perc után már az instagramot görgetem és ismeretlenek nosztalgiázó fotóit nézem: séta a Velencei-tó partján, piknik a parkban, mozi a barátokkal.
Aztán rám talál az internet sötét oldala, a rémhírek, rasszista megjegyzések, ítélkező kommentek, a felelősséghárítás és ujjal mutogatás; a néni, aki az ablakból engedi le a kutyáját sétálni… Miért? Olyankor kikapcsolom a gépet, elmegyek mosogatni. Néhány perc múlva viszont jön a késztetés: alkotni akarok, nem takarítani! A mosogatást félbehagyva leülök festeni. Olyankor az idő megáll, csak a vászon van meg a festékek. Minden a régi.
Ali tegnap bejelentette, ő ezt az időszakot a lelki tisztulásra (bár az igazat megvallva a sok liszt után egy kis léböjt sem ártana…) és növekedésre fogja szánni. Nokedli kutyánk műtéte óta minden nap meditál és hálát ad, hogy mindannyian egészségesek vagyunk. Most azonban még elkötelezettebb lett, keresi az egyensúlyt mindenféle értelemben, jógázik, a tükör előtt elhaladva mindig megáll egy pillanatra és hangosan kimondja „szeretem magam”, bármiféle közeledést elutasít, mert magára akar koncentrálni. Utóbbi bosszantana, de tudom, hogy nem fog sokáig tartani, ma este szerintem már visszaköltözik a nappaliból a hálóba.
Vannak néha érdekes kísérletei, néhány éve például balmenetes csavaros cukrot akart készíteni ipari mennyiségben – hetekig ragadt minden a konyhánkban. Persze ha nekem támad valami furcsább ötletem, azt mondja, sületlenség. Egyszer majdnem kiköltözött, mert az összes könyvünket megfordítottam, hogy a gerincük helyett a lapjaik látszódjanak. Amikor meg Nokedlit beírattam egy szépségversenyre, három napig nem beszélt vele.
Már rég nem volt ilyen összecsúszásunk, pedig azt hittem, ez a helyzet a legrosszabbat fogja kihozni belőlünk. Amikor a reptéren kiderült, hogy karanténba kell vonulnunk, nem a fertőzésveszély, a bevételeink csökkenése vagy a friss élelem hiánya miatt aggódtam, az első gondolatom az volt, hogy együtt kell lennünk huszonnégy órát, MINDEN NAP. De eddig jól bírjuk.
Évek óta rózsaszínre szeretném festeni a nappalit, talán most jött el az ideje. Ha azt is túléljük, örökké együtt leszünk!
A mű fikció. Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekkel vagy személyekkel csakis a véletlen műve.
Kedves Fiók 