Mivel most éppen Izlandon kellene lennünk, azt követően meg Franciaországban Júliánál, gondoltam, mutatok néhány képet tavaly nyárról, amikor Júlia látogatott meg engem, és két kolleganőmmel együtt elmentünk kirándulni a Keleti fjordokra.
Első nap hihetetlenül jó időnk volt, sütött a nap, szinte végig rövid ujjúban voltam, ami ott azért nem fordul túl gyakran elő, még augusztusban sem. A Skógafoss vízesésnél egy óriási szivárvány (és rengeteg turista) várt. Akkor először és utoljára felmásztam a hatalmas vízzuhatag tetejéhez is, hogy onnan is megcsodáljam.
Azután elmentünk az egyik kedvenc izlandi helyemre, a Dyrhólaey kilátóhoz. Ha jól emlékszem, véletlenül kötöttünk ki ott, mert eltévesztettük a letérőt, de ha már ott jártunk, felkanyarodtunk a domb tetejére, hogy Júlia is lássa, mi, többiek ugyanis már többször jártunk ott. Én egyáltalán nem bántam, számomra az a hely megunhatatlan, ugyanis – ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben is leírtam – bármerre nézel, teljesen más látvány fogad és mindegyik lenyűgöző, nem beszélve a Wes Anderson filmbe illő világítótoronyról.
Ezt követően Vík fele vettük az irányt, ami viszont szerintem az egyik legtúlértékeltebb izlandi látványosság, bár szívesen elmennék oda egyszer egy fehér éjszaka közepén, amikor üres a part. Biztosan teljesen más a hangulata. A repülőgéproncsot ezúttal kihagytuk, aminek nagyon örültem, szerintem az első alkalommal kissé traumatizált a végetnemérőnek tűnő séta a semmi közepén.
Innen kezdődtek számomra az igazi kalandok, ugyanis Vík volt a legtávolabbi pont, ahol addig a déli parton jártam. Aznap viszont eljutottam végre a Jökulsárlónig és hát… szinte sírtam örömömben. A jégtömbök hihetetlen látványt nyújtottak a szikrázó napsütésben, még egy-két fókafej is felbukkant a vízben.
Jökulsárlón után a szállásunk fele vettük az irányt és kissé eltévedtünk. Felmentünk egy hegyre, aztán visszafordultunk, mert rossz volt az út és kezdett elfogyni az üzemanyagunk. Többször is elhaladtunk ugyan amellett a stoppos mellett, aki valamilyen oknál fogva mindig arra próbált menni, amerre mi. Poénkodtunk, hogy ez akár egy Stephen King regény kezdete is lehetne, aztán mindkét szállásunkon találtunk Stephen King regényeket…
Második nap kacskaringós, ködös, esős úton mentünk fel Seydisfjordurig – Henry szerint azon a részen szinte mindig rossz az idő – hogy a híres szivárványukat megnézzük. Vicces, hogy ezzel a kis aszfaltfestménnyel menni turistát odavonzzanak, mert egyébként nem sok arra a látnivaló. A település egyébként kedvesnek tűnt, napsütésben akár még vonzó is lehet, már ha süt ott valaha a nap.
Aznap délután elmentünk még a Stuðlagil kanyonhoz, ami elég nagy csalódást okozott. Tipikusan az a hely, ami fotókon ezerszer jobban néz ki, bár Henry azt mondja, a mi hibánk, tavasszal kellett volna mennünk, nem nyáron, amikor tele volt a folyó esővízzel.
Útban a második szállásunkhoz aztán a már említett hegyen kötöttünk ki és egy forgalmi dugóba keveredtünk – olyant sem tapasztaltam még Izlandon, ráadásul egy hegyi úton – de végül szerencsésen megérkeztünk.
Az utolsó nap többnyire a hazaúttal telt, bár megálltunk még a Jökulsárlónhoz közeli Fjallsárlónnál, ahol volt egy kisebb lelki összeomlásom. Akkor töltöttem fel az alábbi fotót instagramra a következő szöveggel: „Időnként leszakadt egy-egy jégdarab és óriási csattanással a vízbe zuhant. A hullámok tovább visszhangzottak bennem. Egyszerre voltam boldog, büszke, szomorú és nagyon-nagyon szégyelltem magam. Folyamatosan lenyűgöz, hogy Isten, az Univerzum, az Anyatermészet, nevezzük bárhogy, mennyire hatalmas és csodálatos, és gyűlölöm, hogy mi emberek folyton azon munkálkodunk, hogy ezeket a csodákat tönkretegyük. Ha így folytatjuk, 200 éven belül az összes izlandi gleccser elolvadhat, és ettől a gondolattól kicsit megszakad a szívem.”
„Nem akarok képmutató lenni, én sem teszek eleget, hogy ezt a folyamatot lelassítsam, de elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy Izland az a hely, ahol kinyílt a szemem, ahol elkezdtek foglalkoztatni ezek a problémák, és ahol elkezdtem változtatni a szokásaimon. Valamiért itt, ahol eltörpül az ember a természet mellett, itt érzem a legtöbb felelősséget, de most már bármerre megyek, igyekszem mindig magammal vinni ezt a bonyolult, féltő-védelmező érzelemcsomagot.”
Izlandra azóta is úgy tekintek, mint az átváltozásom helyszínére, ahol esetlen kis hernyóból tudatos, magabiztos, elszánt pillangóvá értem.
Kedves Fiók 