Otthonmaradós

Valamikor régen, amikor elindítottam a blogom, inkább egy online naplóhoz hasonlított, ahol inspirációt gyűjtöttem és kiírtam magamból, ami éppen foglalkoztatott. Közben sok minden változott, többet kezdtem fotózni és saját képeket feltölteni, három éve például volt egy sorozatom, ahol a hetem fénypontjait, eseményeit gyűjtöttem össze. Arra gondoltam, most a karantén idején ismét érdekes lehet egy bejegyzés a mindennapjainkról, ha másért nem, hogy néhány év múlva visszanézzük majd.

Az igazság az, hogy az én életem, ha napi teendőkre lebontom, nem sokat változott az elmúlt egy hónapban. Mivel november óta már itthonról dolgozok, eddig sem sokat mozdultam ki, hacsak nem volt muszáj. Általában lassan indul a napom, kávézok, megnézem az emailjeimet, az instagramot, olvasok, meditálok, tizenegy körül ülök le a gép elé, de ez néha kitolódik délig is. Azelőtt gyakran előfordult, hogy tíz-tizenkét órát is dolgoztam, este hagytam abba a munkát és már a másnapi teendőimen stresszeltem, március végétől viszont lett egy olvasószerkesztőnk a magazinnál, aki óriási terhet vett le a vállamról. Nincs szerkesztői tapasztalatom, nehezen haladtam a javításokkal és rengeteg időmbe telt átrágni magam egy-egy szövegen. Most kevesebb órába is be tudom sűríteni a magazinos teendőimet, így többet tudok foglalkozni a blogommal, aminek nagyon örülök. 

A másik ok, amiért kevesebbet dolgozok és egyben a legnagyobb változás is, amit a karantén az életemben hozott: három hete megérkezett Henry. Gyakorlatilag összeköltöztünk, bár a lakásunk még nincs egészen készen, így egyelőre a szüleimmel lakunk. Márti is itthon van, így sok időt töltünk együtt, családilag, filmeket nézünk, társasozunk, anyu folyton süt valamit (a finomságokról nincsenek fotók, mert mindig nagyon gyorsan elfogynak). 

Apuék közben kertészkednek, van, hogy Henry is besegít. Sajnálom, hogy nem tudunk kirándulni, nem látott még szinte semmit Erdélyből, még Vásárhelyig sem mentünk el, nehogy problémázzanak a rendőrök abból, hogy nincs romániai lakcíme. A környék felfedezésére szorítkozunk, időnként elmegyünk sétálni és visszük Tappancsot is magunkkal, akinek öregségére végre feljött a szerencsecsillaga: kimozdulhat otthonról. Minket bezárt a karantén, neki pont ez hozta meg a (részleges) szabadságot.

Közben próbáljuk mindannyian fenntartani valamiféle normalitás látszatát. Én, mint mondtam, továbbra is dolgozok, emellett többet olvasok és elkezdtem hímezni is. Márti szinte minden nap edz, hogy formában maradjon, meg hát ez jó feszültség levezető is – nekem sem ártana többet mozogni. Henry pingvinek hiányában a madarakat fotózza előszeretettel.

Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy falun élünk, ahol ki lehet menni az udvarra, a napra, a dombokra, énekelnek a madarak és tombol a tavasz, a négy fal között szerintem mindannyian sokkal rosszabbul viselnénk a karantént – még én is, aki azelőtt is kb. hetente egyszer ment be a városba. Azért sem tudok elégszer köszönetet mondani, hogy Henry itt van velem. Minden nap eszembe jutnak azok a párok, akiknek egymástól távol kell lenniük most, és fáj értük a szívem, mert tudom, mit éreznek. Gyakran gondolok azokra a családokra is, akik kisgyerekkel ragadtak tömbház lakásokban, elképzelni sem tudom, ők min mennek keresztül.

Ebben az egész helyzetben most talán a bizonytalanság a legnehezebb, hogy nem tudjuk, meddig fog tartani. Vannak pillanatok, amikor már nekünk is elegünk van az egészből, de igazából hihetetlenül szerencsések vagyunk: együtt, egészségesen, vidéken, teendőkkel, hobbikkal. Henry egyik nap azt mondta, örül is a karanténnak, mert így sok időt töltünk a családommal és van lehetősége jobban megismerni őket. (Bár lehet, megváltozik majd a véleménye, egyelőre ugyanis nem tudni, mikor mehet újra dolgozni.)

Mindenki azt mondja, hogy próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből és a pozitívumokra koncentrálni. Ezzel alapjáraton én is egyetértek, mi is erre törekszünk, de vannak napok, amikor ez egész egyszerűen nem megy, amikor gyászoljuk kicsit a régi életünket. Szerintem ezzel nincs is semmi baj. Egy koronavírus-mentes valóságban Henryvel éppen Izlandon lennénk, holnap pedig Franciaországba repülnénk. Van azért egy nagy adag irónia is ebben az egészben: év végén én jelentettem ki, hogy idén szeretnék kevesebbet utazni, másfél hónapja meg Henry mondta, hogy nincs is kedve menni sehová, csak haza szeretne jönni. Talán időnként jobban kellene vigyáznunk a kívánságainkkal. 

A helyzet az, hogy ezt a mostani valóságot is mi magunk kreáltuk. És itt nem csak az egyértelmű dolgokra gondolok, hogy ha Kínában nem zsákmányolták volna ki a természetet, valószínűleg nem lenne most ez a vírus, vagy hogy, ha nem lettünk volna szkeptikusak, makacsok és felelőtlenek, nem terjedt volna el ennyire. Arra utalok, hogy a kollektív tudatunk hozta létre ezt a helyzetet, amiben kénytelenek vagyunk lelassulni, újratervezni, a prioritásainkat újragondolni. Tudom, hogy vannak, akik leckeként fogják megélni ezt a helyzetet és olyanok is, akik nem – ez is rendben van, mindenki a maga útját járja, a maga tempójában.

Talán ez a legtöbb, amit most tehetünk: megtalálni azt a tempót, amiben, ha nem is sikerül nőni és fejlődni, de legalább testben és lélekben egészségesek tudunk maradni. Gyakran mondjuk, hogy jó lenne megélni a pillanatot, kevesebbet stresszelni, jelen lenni, most meg nem igazán van más választásunk, használjuk hát ki.

A képeket Márti, Henry és én készítettük.

kedvesfiok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s