Amikor elvágyódok, felülök a nosztalgiavonatra. Képzeletben végigzötyögök a kedvenc városaimon, a legszebb tájakon. Felidézek illatokat, régi poénokon mosolygok. Újraélem, ami elmúlt, és hálát adok, hogy részese lehettem.
Amikor a tavalyi ruhavásárlós bejegyzésemet írtam és a rózsaszín gyapjúsapkámat emlegettem, elkapott a Skócia iránti vágy. Skócia nekem kicsit olyan, mint Izland: mindig is el szerettem volna jutni oda, és otthon éreztem magam az első pillanattól, ahogy a lábam elérte a talajt. Furcsa dolog ez, elmész valahová, ahol azelőtt sosem jártál, és úgy érzed, hazaérkeztél.
Mivel én hiszek a reinkarnációban, azzal magyarázom az ilyen eseteket, hogy egy előző életemben jártam már az adott helyen, és egy részem visszaemlékszik erre. Vagy lehet, hogy vannak tájelemek, ahol a lelkünk igazán otthon érzi magát. Skóciában például meglepődve tapasztaltam, egyes részei mennyire emlékeztettek Izlandra – csak több fával. Mintha Izland és Erdély keveréke lenne. A tökéletes földrajzi kombináció, ha engem kérdeztek.
Tavaly májusban jártunk ott Júliával. Edinburgh-ba repültünk, ott volt a szállásunk, és ott töltöttük a legtöbb időt is. Én Izlandról előbb hazajöttem, és azzal a makacs meggyőződéssel indultam el onnan, hogy mindenhol máshol nyár van már. Hát nem volt, főleg Skóciában nem. Voltak napok, amikor szinte az összes ruhadarabomat magamra kellett vennem, hogy meg ne fagyjak.
Edinburgh-ban a botanikus kert volt a kedvencem, Calton Hill és a Dean Village. Kissé csalódottak voltunk, hogy alig találkoztunk igazi skót akcentussal, rengeteg volt a turista. Mint város, Glasgow szimpatikusabb volt. Ott végre nem értettük, hogy mit beszélnek az emberek, és az épületek is valahogy vidámabbak voltak, kevésbé szürkék.
Az egyik volt kolleganőm ajánlotta, hogy menjünk el a nekropoliszba, és bár elsőre nagyon morbidnak tűnt az ötlet, most már én is tudom ajánlani – valóban nagyon szép volt. Itt is elmentünk botanikus kertbe, ami nagyobb és látványosabb volt az előzőnél, illetve ellátogattunk a Kelvingrove galériába és ültünk emeletes buszon. A legjobban az egyetem tetszett, ott kicsit úgy éreztem magam, mintha Roxfortban járnánk.
Az út fénypontja azonban számomra az a nap volt, amikor elmentünk a skót felvidékre. Az idegenvezetőnk csodás, alig érthető angolt beszélt, láttunk bolyhos felföldi marhát és hajókáztunk a Loch Ness-en, viszkis forró csokit szürcsölve. Sütött a nap, én meg már arról álmodoztam, amikor legközelebb fogok visszamenni.
Néha úgy vagyok a kirándulással, mint a filmekkel: bűntudatom van, ha ugyanazt megnézem kétszer, hiszen annyi a látnivaló. Ma már viszont nem azért utazok, hogy kipipáljak dolgokat. Persze, vannak azok a helyek, amelyek csodásan néznek ki fotókon, és amelyekre kíváncsi vagyok, de már sokkal jobban be tudom tájolni, hol fogom jól vagy kényelmetlenül érezni magam. Az utóbbi úti célokat pedig inkább kihagyom.
Idén például, hogy ennyire bizonytalanná vált, mikor tudunk legközelebb utazni, leginkább a kedvenc erdélyi városaimba (Kolozsvár, Segesvár, Szeben) és a hegyekbe vágyok, ezeket szeretném Henrynek megmutatni. Nagyon örülnék, ha a tervezett izlandi és franciaországi útjainkat is be tudnánk pótolni, de meglátjuk, mit hoz a jövő.
Kedves Fiók 