Legtöbbször észre sem vesszük, milyen sok mindent rejt egy-egy gondolatunk, szavunk, reakciónk. Mennyi minden van belénk kódolva, nevelve, a tudatalattinkba elnyomva. Ha az automatizmusok mögé nézünk, önmagunk új, eddig ismeretlen részeit fedezhetjük fel.
Nagyon csiklandós vagyok. Illetve a csiklandósság talán nem is jó szó, inkább úgy fogalmaznék, hogy borzalmasan érzékeny vagyok, főleg a talpamon. Azért mondanám inkább így, mert a csiklandozásról harsányan nevető emberek képe ugrik be általában, nekem viszont nem öröm, amikor a talpamat matatják.
Annyira nem, hogy egyik nap, amikor Henry elkapta a lábamat, amiről lecsúszott a zokni és elkezdte csiklandozni, próbáltam tiltakozni, aztán amikor az nem működött, elkezdtem bőgni. Megállt és mondta, hogy emiatt azért nem érdemes sírni, de aztán amikor nem hagytam abba, kérdezte, hogy van-e valami csiklandozással kapcsolatos traumám. Ezen aztán elgondolkoztam.
A következőre jöttem rá a könnyeimet törölgetve: az zavart, hogy erőtlennek éreztem magam. Hogy valaki csinál valamit a testemmel, amit én nem szeretnék, és nem tudok ellene semmit tenni. Henry erre azt mondta, hogy ő erre soha nem gondolt, hiszen bármikor simán lerúghatnám magamról. Persze, igaza van, védekezhetnék, de nem szoktam. Miért nem?
Erre egy belső hang azt válaszolta, hogy nem szabad. És nem azért, mert kárt tehetek a személyben, akit szeretek – erre azért kevés reális esély van. Azért nem szabad, mert megharagudhat. Ezen a ponton aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy ez az egész, a sírásom, a kiborulásom, a kiszolgáltatottság érzése nem a csiklandozáshoz vagy Henryhez köthető. Vele simán megbeszéltük ezt a dolgot, elnézést kért, rendben vagyunk.
A kiakadásom amiatt az emlékeimben elásott esetek miatt van, amiket nem tudok az érintett személlyel megbeszélni. A fiúkkal, akik általános iskolában beszorítottak egy sarokba és megfogdostak. Akik, ha ellenkeztél, azt is a játék részének vették. Ha meg tényleg kiakadtál, rúgtál, csíptél, haraptál, megsértődtek, hogy „veled nem lehet”. Most is élénken előttem van a tábla és a csempekályha, a sarok, ahová benyomott egyik idősebb fiú. Kívülről látom magunkat, mintha valaki mással történne az egész és én tehetetlenül nézném végig.
Nem tudok már semmit mondani azoknak az idegeneknek, random fiúknak és férfiaknak, akik az utcán a szoknyám alá nyúltak vagy megfogták a fenekem. Akik fütyültek vagy beszóltak. Akik különböző neveken szólítottak. Próbálom megfejteni, milyen hatással voltak ezek a történések a formálódó önképemre és öntudatomra. Szebbnek, vonzóbbnak, értékesebbnek éreztem magam attól, hogy megtetszettem egy idegennek? Valahogy úgy képzelem, hogy azok a férfiak, akik a lányok után nyúlnak az utcán, ezt így gondolják: örülnünk kellene, hogy kellünk valakinek. Vagy nagyon szomorúak és kétségbeesésükben próbálnak valakibe – szó szerint – kapaszkodni?
Az igazság az, hogy az én önbizalmamon soha nem dobott az effajta figyelem, és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Inkább úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit. A jogot, hogy rendelkezzek a saját testem fölött. Hogy én döntsem el, ki érhet hozzám, hol, hogyan, mikor.
Nem haragszom azokra a fiúkra és férfiakra, akik szexuálisan zaklattak. Felmenteni sem próbálom őket, hisz fogalmam sincs, mi játszódhat le a fejükben. A társadalomra haragszom, amelyik ilyen férfiakat nevel. Az iskolákra és tanárokra, akik szemet hunynak az ilyen esetek fölött, vagy kiabálással és fenyítéssel intézik el, mert beszélni róluk kényelmetlen. A szülőkre, akik gondolkodás nélkül adják tovább a hozott mintákat azzal, hogy „nekünk is jó volt úgy, felnőttünk, semmi bajunk” és nem tanítják meg a fiaikat a nők tiszteletére. A test, a tulajdon, a döntésjog tiszteletére.
Leültem megírni ezt a szöveget, és már nem csak a saját tehetetlenségem miatt bőgtem, hanem amiatt a lányok és nők miatt, akikkel ez most is, nap mint nap megtörténik. Én még szerencsés vagyok, hiszen „megúsztam” egy kis fogdosással, soha komolyabb nem történt, bár – mint a fentiek mutatják – ez is traumatizált.
Megszakad a szívem attól, hogy olyan társadalomban élünk, ahol az érzékeny férfi gyenge. Amelyik besegít a házimunkában, puhány, aki meg sír, arról ne is beszéljünk… Ahol, ha nem is elfogadott, de megtűrt, hogy a férfi üt, kiabál, kontrollál, visszaél. Megmondja a nőnek, hogy hol a helye és jófejnek számít, ha megenged neki dolgokat. („Én nem csinálnék problémát abból, ha időnként a barátnőiddel is szeretnél időt tölteni.” – nem is olyan régen valaki így próbált udvarolni nekem.)
Egyenrangúnak lenni a kapcsolatban – sok nő csak álmodozik erről. De a helyzet az, hogy először nekünk kell magunkat tisztelni, szeretni, értékelni ahhoz, hogy mások is komolyan vegyenek. Muszáj kiállnunk a véleményünk mellett, hangot adni az érzéseinknek, leépítenünk a sztereotípiákat, ha változást szeretnénk. Ha azt akarjuk, hogy a mi gyerekeinket ne érjék hasonló traumák, hogy ne bőgjenek harminchoz közeledve „ok nélkül”, apróságokon, amelyek tudatalatt szunnyadó emlékek lavináit indítják el.
Sőt, nem is kell a következő generációra gondolni. Nőként emlékezz vissza a kislányra, aki tízévesen voltál. Férfiként képzeld el anyukádat vagy a kedvesedet abban a korban. Az álmaival, vágyaival, reményeivel, félelmeivel együtt. Most gondolj arra, hogy az a kislány még mindig benned, anyukádban, a kedvesedben van. Szeresd, tiszteld, óvd magad, őket úgy, mintha az a csöpp ember állna előtted és tágra nyílt, kíváncsi szemekkel várná a következő lépésed.
Kedves Fiók 