Harc a produktivitás-mumussal

Ma legszívesebben egész nap ágyban maradtam volna. Foghatnám az esős időre, de ennél többről van szó: kicsit ki vagyok égve. Amikor az egész világ lelassult és sokan már nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, én folyton azon stresszelek, hogy nincs időm semmire.

Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok, hogy hű, de elfoglalt vagyok, vagy bűntudatod kelteni azokban, akik éppen unalmukban olvassák ezt a bejegyzést. Nem, szerintem velem van a probléma. Az utóbbi napokban egyre inkább úgy érzem, hogy kimaradok valamiből, hogy nekem nem esik le a tantusz, hogy van itt ez a lecke, amit most (majdnem) mindenki megtanul, de az én agyamig valahogy nem jut el.

Egyszer már írtam egy bejegyzést arról, hogy imádom a munkámat, de néha semmi kedvem hozzá. Azóta sok minden változott. Először is, már nem nyavalyoghatok amiatt, hogy magányos otthonról dolgozni, amikor szinte mindenki más is ezt teszi (jó esetben), és nincs más választásom. Ugyanakkor itt van most Henry velem, így azért mégsem vagyok egyedül. Másodszor, lett egy olvasószerkesztőnk a magazinnál, így ott nagymértékben lecsökkent a munkám. Használhattam volna az így felszabadult időt arra, hogy pihenjek, a családommal legyek, képezzem magam stb., de ehelyett én úgy döntöttem, hogy a blogomba fektetem. 

Az igazság az, hogy nagyon hiányzott a rendszeres írás, a fotózás, az alkotás és önkifejezés. Elsősorban magam miatt írok, terápiajelleggel is, így dolgozok fel történéseket, de nem tagadom, nagyon jó érzés, amikor jelzi valaki, hogy segített neki egy szövegem, magára talált benne, azonosulni tudott vele. A másik oka annak, hogy több energiát fordítok most a Kedves Fiókra az, hogy november óta a patreon oldalam az egyetlen bevételforrásom – az meg egyelőre édeskevés. 

Nem panaszkodni szeretnék. Amikor Izlandról hazajöttem és elindítottam a magazint, tudtam, hogy egy ideig a félretett pénzemből kell majd élnem. Ezzel nem is lett volna gond, viszont közben a lakást is be kellett fejezni, így a megtakarításaim a tervezettnél sokkal hamarabb elfogytak. Ezen a ponton Henry tart el, ami ellen az elején hevesen tiltakoztam (néha még most is kiszolgáltatottnak érzem magam emiatt), de aztán félretettem a büszkeségemet.

Lassan fél éve, hogy elindítottuk a magazint, de egyelőre csak viszi a pénzt, nem hoz semmit. Erre is számítottam, hiszen előbb szerettem volna felépíteni egy olvasótábort és kiérdemelni a bizalmukat. Az online magazint továbbra sem akarjuk fizetőssé tenni, reklámokból szeretnénk majd pénzt keresni, de addig még hosszú az út, a koronavírus miatt meg még inkább lelassult a folyamat. Így egyelőre önkéntesen dolgozunk, amiért nem győzök mindenkinek hálát adni, és ami miatt rendszeresen bűntudatom van.

Apukám mondta néhány hónapja, hogy jó az, ha az ember szereti a munkáját, viszont ha nincs anyagi elégtétel, egy idő után elfogy a lelkesedése. Valószínűleg ebben is van valami, de inkább a visszacsatolást hiányolom. Meggyőződésem, hogy a csend/élet egy fontos és hiánypótló projekt, de mivel a blogomon megjelent írások személyesebbek, a hatás azonnali, amit az olvasók gyakran jeleznek is – megvan hát az érzelmi elégtétel. 

Ennek ellenére azt hiszem, túl nagy nyomást helyeztem magamra. Áprilisban hetente kétszer töltöttem fel új bejegyzést, amire évek óta nem volt példa, ha a szövegek tartalmát és a fotók minőségét vesszük, azt is mondhatom, hogy soha. Kreáltam magamnak egy másodállást, ami többet fizet a főállásomnál, de még mindig nagyon-nagyon keveset.

Emiatt érzem úgy, hogy kiégtem: nem azért, mert már nem szeretem, amit csinálok (a magazinos és a blogos munkát is nagyon élvezem), hanem mert nem látom a fejlődést. Mert egy teljesítményalapú társadalomban nőttem fel, ahol csak az számít, ami mérhető, és akinek kevés van, az bukásra áll életből. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy a szüleim megtanítottak álmodni és messzire célozni, de ezzel együtt kialakult bennem egy óriási kényszeresség is: mindig fejlődnöm és haladnom kell. De hová?

Múlt héten átköltöztünk Henryvel az új lakásunkba és öröm helyett leginkább frusztrációt éreztem. Fennakadtam azokon a dolgokon, amelyek nem úgy sikerültek, ahogy én elképzeltem, vagy amiket nem sikerült megvenni, mert elfogyott a pénzünk. Stresszeltem amiatt, hogy nincs időm a cuccainkat áthordani és elrendezni, a lakást otthonossá varázsolni, mert folyton dolgoznom kell. A költözéssel kapcsolatos romantikus kép, amelyet hónapokig dédelgettem, kártyavárként omlott össze.

Egyszerűen nem tudtam örülni annak, amit megvalósítottunk, mert a következő lépéseken kattogtam. Aztán elhoztuk Fridát, a cicánkat és kicsit megváltoztak a prioritások: vele lenni, neki örülni, simogatni, segíteni neki beilleszkedni – ez lett a fontos. Annyira örülök, hogy az örökbefogadás és a költözés egybeesett, mert rengeteget tanulok belőle. Előbb nekem kell megnyugodnom, otthon éreznem magam és az új helyzetet megszoknom, hogy ő is elhiggye, biztonságban érezheti magát.

Mindezeket nem azért írom le, hogy sajnáltassam magam. Azért tartottam fontosnak, mert egyre gyakrabban tapasztalom, mekkora tabu a kultúránkban a pénz. Mindenkinek szüksége van rá, szinte mindenki többet szeretne belőle, de mintha valami sejtelmes, mágikus dolog lenne – beszélni nem szabad róla. A lakásunkkal kapcsolatos költségek körül nagyon sokszor szembesültünk ezzel, hogy soha nem lehetett tudni, mi mennyibe fog kerülni. Aztán amikor eljutottunk odáig, hogy kifizessünk egy szolgáltatást, a legtöbbször félve mondták az árát, mintha szégyellnének pénzt kérni a munkájukért.

Valahol megértem, tudom, hogy az árazás mindig nagyon nehéz, megtalálni a metszéspontot, ahol az érdekek találkoznak: ami nekem is megéri és a vásárló is hajlandó még kifizetni. Ezzel együtt hiszek abban, hogy a pénz egy energia, mindenki számára van belőle elegendő, csak meg kell tanulnunk kezelni.

Nap mint nap szembesülök azzal, hogy miért nem fenntartható a mostani gazdasági helyzet, és a koronavírus ezt még nyilvánvalóbbá tette. Ennek ellenére, mint a pap, aki bort iszik és vizet prédikál, elfelejtettem a saját házam táján is körülnézni. Mindig úgy tartottam, hogy számomra nem jelent problémát a komfortzónámból kilépni, de most rá kell jönnöm, hogy eddig a teljesítménykényszer volt a komfortzónám. Tanulni, fejlődni, kihívásokat keresni, elbukni, felállni – a törtetés volt az én tempóm (ezt már az is nagyon jól szemlélteti, hogy ami nálam sétálást jelent, azt mások rohanásnak hívják). De itt az ideje tényleg lelassítani.  

Mostanában több helyen olvastam, hogy a karantén után nem térhet vissza a „normalitás”, mert a koronavírus előtti világban semmi normális nem volt, muszáj változtatnunk. Ezt én eddig leginkább a környezettudatosságra vonatkoztattam, nem realizáltam, hogy ebben az esetben is – minden mindennel összefügg – egy személetmódbeli váltásra van szükség. A fogyasztói társadalomból kiválni nem egy reális célkitűzés, de tárgyak és anyagi javak helyett szeretettel és nevetéssel teli pillanatokat, szép emlékeket gyűjteni, azt már megvalósíthatónak, mi több, elengedhetetlennek tartom.

Egy másik dolog, amivel nagyon sok helyen találkoztam az a felhívás volt, hogy használjuk a karantént a prioritásaink és a szokásaink átvizsgálására. Mi szükséges, mi fontos, mi okoz örömet? Mi zavar, mi borít ki, minek kell mennie? Míg sokan a kényszerpihenőjüket töltötték, én teljes gőzzel haladtam tovább, és elfáradtam. Ezért most elhatároztam, hogy kilépek a komfortzónámból és lelassítok. 

Mindig azért szerettem volna saját vállalkozást, hogy a magam ura legyek, hogy úgy tudjam beosztani az időmet, ahogy szeretném. Közben viszont olyan elvárásokat állítottam fel magammal szemben, amelyeket mások esetében irreálisnak és embertelennek tartottam volna – önmagam kizsákmányoló főnőkévé váltam. Itt az ideje lazábbra engedni a gyeplőt, itt az ideje kedvesebbnek lenni magamhoz.

Ha érdekel ez a téma és te is gyakran érzed úgy, hogy nem teszel eleget, szeretettel ajánlom ezt a videót. Illetve, ha azt gondoltad a karantén elején, hogy majd most sort kerítesz minden projektre, amire eddig nem volt időd, és most egy csődtömegnek érzed magad, mert nem sikerült, akkor olvasd el ezt a NY Times cikket vagy hallgasd meg ezt a podcastet.