Interjú Henryvel

Amikor legutóbb megkérdeztem instagramon, hogy miről olvasnátok szívesen a blogon, valaki azt válaszolta, hogy a kapcsolatunkról Henryvel. Már egy ideje terveztem őt is jobban bevonni az online tereimbe, ezért arra kértelek, küldjetek nekünk kérdéseket, amiket majd mi megválaszolunk.

A helyzet a következő: egyrészt a kérdések nagy része Henrynek szólt, másrészt, mivel még hiányos a bútorzatunk, kínlódtunk a megfelelő videóháttér megtalálásával. Én azt javasoltam, hogy üljünk az asztal mögé, mire Henry azt válaszolta, hogy az nagyon híradós lenne. Elkezdtünk poénkodni azzal, hogy megcsinálhatnánk az egészet talk show-szerűre, aztán meg is csináltuk.

Azt is megkérdeztem tőletek, hogy angol nyelvű videó legyen-e vagy magyar nyelvű blogbejegyzés, és mivel a szavazatok nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg, itt van mindkettő. A videó angolul van, nem feliratoztuk, de alább elolvashatjátok a szöveget magyarul. Ajánlom, hogy nézzetek bele a videóba, még ha nem is értitek – szerintünk elég vicces lett. Illetve, ha a magyar szövegre nem is vagytok kíváncsiak, a fotókat azért érdemes végiggörgetni.

Jó szórakozást!

Panni: Szia!
Henry: Szia! Hogy vagy?
P (szégyenlősen): Jól.
H: Úgy nézel ki, mint aki először csinálja ezt.
P: Olyan, mint az első randink.
H: Nem, az első randink nem volt ennyire kínos.
P: Ez igaz.
H: Az sokkal természetesebb volt.
P (nevet): Máris sírok.
H: Miért? Ó, mert eszedbe jutottak azok a gyönyörű északi fények, amiket az első randinkon láttunk. Az varázslatos volt.
P: Tényleg az volt?
H: Hát, neked nem tetszett az autó, a hely, ahová mentünk… Nem láttuk az északi fényeket azon a helyen, amit én választottam. De visszafele igen, az autóból és akkor már tetszett neked is.
P: Te tetszettél.
H: Na igen, különben nem lennék itt.
P: De kezdjük az elején, hogy hogyan ismerkedtünk meg. Mert én már írtam erről egy blogbejegyzésben, de most elmondhatod a te verziódat.
H: Ó, erre nem voltam felkészülve. Egy barátomat látogattam meg, akinek dolgoznia kellett akkor, így a házban töltöttem a napot, ahol te is laktál. Te szabadnapos voltál, az asztalnál ültél és a számítógéppel szenvedtél, aztán elkezdtünk beszélgetni random dolgokról és az nagyon jó érzés volt. Majd lefotóztad a szobádat a blogra és elkezdtél sírni a vállamon – erre nagyon jól emlékszem. Egész éjjel nem tudtalak kiverni a fejemből, amikor meg el kellett mennem, írtam neked instagramon – persze, hol máshol?
P: Persze.
H: Aztán elmentünk egy randira. 

P: Igen, és ezzel el is érkeztünk a következő kérdésig: mi volt a legnagyobb kihívás, amivel eddig együtt szembenéztünk?
H: Határozottan a távollét. Hogy olyan távol kellett lennünk egymástól, főleg az ismerkedős fázisban, nem sokkal azután, hogy találkoztunk.
P: Igen, és én mindent folyton megkérdőjeleztem.
H: Igen, minden nap, többször is.
P (nevet): Igen, de jó a beszélőkéd…
H (nevet): Igen, ezért van podcastem…
P: …és meggyőztél, hogy minden rendben lesz.
H: Miután hazajöttem, tényleg minden rendben volt. Két nehezebb időszak volt. Az ünnepek körül, karácsony és szilveszter, mivel azok az első szerződésem közepére estek, és kettős érzéseim voltak: egyrészt nagyon hiányoztál, másrészt viszont imádtam a helyeket, ahol jártunk, de nem volt teljes az élmény, mert nem oszthattam meg veled. A másik meg a szezon vége volt, amikor minden olyan bizonytalanná vált, és nem lehetett tudni, hogy hazajöhetek-e, de a cég nagyon jó munkát végzett és hazaküldtek hozzád.
P: Igen, az a néhány nap nagyon stresszes volt. És most hogy tetszik itt?
H: Azt hiszem, attól a pillanattól, hogy felvettetek a reptéren – az autóban beteg lettem, mert az apukája nagyon gyorsan vezet, ne üljetek az autójába.
P: Nem igaz!
H: Rám is azt szokták mondani, hogy gyorsan vezetek, de ez egy más világ volt. De attól a pillanattól, hogy ideértünk, olyan volt, mintha hazaértem volna. Egy pillanatra sem éreztem furán magam – ez engem is meglepett. Nagyon sokan kérdezték, hogy jártam-e már Romániában és hogy mit fogok itt csinálni, én meg nem értettem: itt fogok élni, mint egy bármilyen másik helyen. Ideérve pedig minden jó érzéssel töltött el.
P: Igen, de azért egy kicsit valóban kockázatos volt. Én is aggódtam kissé, már csak azért is, mert azelőtt nem töltöttünk túl sok időt együtt egyhuzamban, és egyből úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Másrészt meg, mert nem jártál itt soha, és aggódtam, hogy kulturális sokk lesz számodra.
H: A kultúra miatt egy percig sem aggódtam, ahogy a vidéki táj és az új életstílus miatt sem. Mielőtt felszálltam volna a hajóra, egy lakókocsiban éltem, szóval amiatt nem stresszeltem, de volt egy gondolat, ami aggasztott kissé: hogy minden, ami azelőtt klikkelt köztünk, valószínűleg ideiglenes volt, és hogy annyira nem is illünk össze. Nekem ez volt a legnagyobb félelmem, de ez eloszlott, valahányszor telefonon beszéltünk, meg akkor is, amikor meglátogattál Argentínában.

P: Érdekes dolog ez. Erdélyben élve találkozik az ember néha vegyes etnikumú párokkal, de magamat soha nem tudtam egy ilyen kapcsolatban elképzelni, hogy ne tudjak a párommal az anyanyelvemen beszélni. Vicces módon ez pont Izlandon változott meg, látva Judit és Andrei családját. Ott kezdtem el először azt gondolni, hogy talán mégsem akkora gond az.
H: Nem csak erről van szó. Csodálom azt a párt, ugyanakkor viszont Izlandon keveset használja az ember az anyanyelvét, folyamatosan angolul beszél. Én általában az angolt használom, ritkán beszélek németül, szóval nekem az a természetesebb, még ha nem is az anyanyelvem. Persze, néha nehezen találom meg a megfelelő szavakat, de szerintem a mi generációnk számára, mivel sokat utazunk – nem most, nyilván, de szoktunk – ez normális, hogy angolul kommunikálunk a külvilággal, az a közös nevező.
P: Persze, a nyelv csak egy eszköz. Ami fontosabb, hogy meglegyen a szándék az őszinte kommunikációra.
H: Azért egy fontos eszköz. Ha nincs egy közös nyelv, az sok mindent megváltoztat, nagyon megnehezíti a dolgokat.
P: Mint a családommal.
H: Igen, néha.
P: Hát… Megtanulsz majd magyarul.
H (magyarul): Talán.
P (magyarul): Biztosan… Talán. Említettél hajót, zodiac csónakot, gleccsereket, de nem mindenki tudja, mivel foglalkozol. Szóval mesélhetnél talán az internet népének kicsit a munkádról.
H: Túravezetőként dolgozom – talán ez a legszéleskörűbb leírás. Izlandon túraútvonalakon, gleccsereken dolgoztam, később buszokat vezettem körbe a szigeten. Az egy nagyon izgalmas időszak volt, de aztán egy barátom megkérdezte, hogy nem szeretnék-e hajón dolgozni. Én nem szeretem a nagy hajókat, soha nem gondoltam rá, hogy ott dolgozzak, így nemet mondtam. De nagyon kitartó volt, a szezon kezdetének közeledtével pedig még mindig nem volt elég embere, így végül belementem, arra gondolva, hogy így olyan részeit láthatom a szigetnek, ahová másképp nem jutnék el.

Ez volt a kezdet, de aztán nagyon hamar hozzászoktam ahhoz az élethez és rutinhoz. A hajón nagyon kényelmes az élet, nem kell háztartást vezetned, nincsenek meg a mindennapi feladatok és gondok, ezt én nagyon élveztem, így végül maradtam a teljes szezonra. A csapat is remek volt, és szerettem volna tovább abban a buborékban maradni. Azon a hajón fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék újabb helyeket látni, szóval elkezdtem más cégekhez is jelentkezni, és meglepetésemre azonnal felvettek. Így jutottam el a Spitzbergákra vagy Grönlandra is. 

Izland után először egy német céggel dolgoztam egy tizenkét személyes hajón Észak-Norvégiában. Az nagyszerű volt, ott én voltam az egyedüli túravezető. Azután meg egy hasonló méretű vitorlásra szerződtek. Volt egy pillanat, amikor az összes motort leállították és csak a vitorlákat használtuk. Szerintem soha nem voltak könnyesebbek a szemeim. Teljes csend volt, csak a bálnák, a víz, a szél hangját lehetett hallani – varázslatos volt. 

Izlandról a gleccserek és a jég iránti szerelemmel jöttem el, ezért dolgozom a sarkvidékeken. Beletelt néhány évbe, míg a Déli-sarkra is eljutottam, de most végre egy olyan céggel dolgozom, akinél igazán otthon érzem magam, akik valóban törődnek az alkalmazottaikkal. Valahányszor problémával fordulok hozzájuk, úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, pedig több mint kétszáz túravezető dolgozik nekik. Arra is figyelnek, hogy a magánéletem és a munkám összeegyeztethető legyen. Ezekben a bizonytalan időkben pedig lehetővé tették, hogy épségben hazajussak.

Általában idegenvezetőként dolgozom ezeken a hajókon, olyan helyekre viszek embereket, ahová csak így lehet eljutni. A zodiac meg egy nagyobb gumicsónak, amiben körülbelül tizenhat ember fér el, azt is szoktam vezetni, ami nagyon szórakoztató, ezeken visszük ki a vendégeket a hajóról a partra. Megfigyeljük a földtani sajátosságokat, a növényeket, az állatvilágot meg ugye a gleccsereket. Néha előadásokat is tartok a hajón egy adott témáról. Mint mondtam, az én szenvedélyem a gleccserek, így sokat beszélek a jégről. 

P: Túl sokat is…
H: Ritkábban, kisebb hajókon expedícióvezető is vagyok. Olyankor én állítom össze az útitervet is: hová megyünk, mit csinálunk. Az is érdekes feladat, de nagyon fárasztó is. Szóval kb. ezzel foglalkozok. Elfelejtettem valamit?
P: Valószínűleg. Arra is kíváncsiak voltak az olvasók, hogy mit fog csinálni most, hogy Erdélyben élsz, ahol nincsenek gleccserek.
H: Ez azért nem teljesen igaz. A kutatásaim szerint igenis van néhány gleccser a Kárpátokban, és van egy jégbarlang, ami különösen felkeltette az érdeklődésemet, szóval amint vége a karanténnak, oda mindenképpen elmegyünk. De amúgy szeretnék a mindennapi életre fókuszálni. Tizenöt éve először, hogy ennyi szabadidőm van egyhuzamban – szinte ijesztő is – szeretném hát élvezni a mindennapokat: felkelni, kávét főzni neked, Fridával játszani, vacsorát készíteni, és este azon gondolkozni, hogy hová szállt el a nap. És még csak bűntudatom sincs emiatt. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt években. Csodálatos munkám van, nem szeretnék panaszkodni, fantasztikus helyekre jutok el, ami néha még mindig hihetetlen számomra, de nagyon fárasztó is.

Szerintem ennek a mostani időszaknak emlékeztetnie kellene minket, hogy kiegyensúlyozottabban éljünk, ne csak a munkára fókuszáljunk, és több időt töltsünk a szeretteinkkel. Nem tudjuk, meddig élünk, én nem hiszek a túlvilágban, szóval igyekszem minden napot élvezni. Remélem, hogy amint a karanténnak vége, tudunk majd ismét utazni. Nagyon szeretném Erdélyt jobban felfedezni, annyi csodás dolog van itt!
P: Igen, de nem ez volt a terv. Mindez a karantén miatt van. Ha nem lett volna a koronavírus, mostanában utaznál el ismét.
H: Igen, már a hajón lennék.
P: És továbbra is vissza szeretnél menni…
H: Igen, szeretnék. Kitaláljuk majd, hogy hogyan egyeztessük össze a családi élettel, de egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy otthagyjam ezt a munkát.
P: Oké, ennyi volt az interjú.
H: Tényleg? Most kezdtem belejönni.
P: Köszi, hogy itt voltál!
H: Köszi, hogy itt lehettem!

Köszi, hogy ti is itt voltatok velünk!