Elég…?

Tartottam egy kis szünetet a blogírásban, mert fel kellett töltenem a kreatív elemeimet. Most viszont összeraktam egy kis összefoglaló bejegyzést arról, hogy mivel is telt az elmúlt hónapunk, és hogy milyen kérdések foglalkoztatnak nagyon mostanában.

Április végén átköltözünk a saját lakásunkba. Amint azt már említettem, tavaly nyáron döntöttem el, hogy ha Izlandról hazajövök, szeretnék különköltözni. A szüleim háza melletti épületben (gyakorlatilag ugyanazon az udvaron, de külön bejárattal a főútra) volt két lakás, a kisebbiket választottam, ami egy nagy szobából, fürdőből és kicsi konyhából állt, de közben úgy döntöttünk, hogy a padlástérre készítünk még két szobát. Időközben megismertem Henryt és megbeszéltük, hogy áprilisban összeköltözünk, így attól kezdve ő is részt vett a döntéshozatalban, bár többnyire szabad kezet adott nekem. 

Az eredeti terv az volt, hogy április elején Izlandon találkozunk, onnan Franciaországba megyünk és a hónap közepén jövünk haza, amire készen lesz a lakás. A koronavírus miatt persze nem tudtunk elutazni és a munkálatok is lassabban haladtak, így kicsit több mint egy hónapot a családommal töltöttünk, mielőtt átköltöztünk volna. Igazából, ebből a szempontból szerintem mindannyian hálásak vagyunk, hogy így alakult, mert így mindenki hamar közel került egymáshoz, a nyelvi gát ellenére is. 

Az igazság az, hogy engem sokkal jobban megviselt a költözés, mint arra számítottam. Kicsit stresszes és fáradt is voltam abban az időszakban, plusz hónapokon keresztül készültem, terveztem, és amikor eljött végre a nap, úgy éreztem, hogy semmi sem úgy megy, ahogy én szerettem volna. De, ami teljesen váratlanul ért: akkor, első este tudatosult bennem, hogy én ezennel „kirepültem a fészekből”. Persze, csak a szomszédba, még mindig naponta többször átjárunk egymáshoz, de akkor valahogy nagyon érzékenyen érintett, hogy már nem fogok többet a szüleimmel lakni. Úgy éreztem, nem állok készen.

A zavarodottságom aztán csak egy napig tartott. Másnap már más dolgok foglalkoztattak, elhoztuk ugyanis az örökbefogadott cicánkat, Fridát. Így együtt, hárman kezdtük megszokni és belakni ezt az új teret. Én nagyon élvezem, hogy saját háztartásunk van, hogy saját készítésű, környezetbarát tisztítószerekkel kísérletezhetünk. Henryvel sokat főzünk, néha én, néha ő, takarítást, mosogatást, minden házimunkát együtt végzünk, elosztunk, attól függ, kinek van éppen több ideje. 

Közben azért harcolunk azzal rendesen – főleg én –, hogy itthonról dolgozunk, és mindennek bele kell férnie a napba. Van néhány szabályunk: vacsora után és hétvégén nem dolgozunk, de nem mindig sikerül ezeket betartani. Néha eltelik a délelőtt házkörüli teendőkkel és este tízkor még a laptop előtt ülök. Olyankor azon gondolkozok, mit fogunk majd csinálni, ha jön(nek) majd a gyerek(ek), hogy fogunk mindenre időt szakítani.

Valahogy mindig az öngondoskodás jut a fontossági lista utolsó helyére. Ha elfoglalt vagyok, kimarad a meditáció, a jóga, az olvasás, a sétálás – azok a dolgok, amelyek feltöltenek, boldoggá és kiegyensúlyozottá tesznek. Múlt hétre például annyira lemerültek az elemeim, hogy megfáztam, kénytelen voltam néhány napot ágyban maradni és pihenni, bár közben dolgoztam is egy keveset. Azért sikerült megnézni néhány filmet is és befejeztem végre a március végén elkezdett hímzésemet is.

Mostanában nagyon sokat foglalkoztat a produktivitás és pihenés kérdése, hogy mennyire teljesítmény-orientált a társadalmunk, lustának, semmirekellőnek kiáltva ki bárkit, aki nem illeszkedik ebbe a normába. Sokat gondolkozok azon, hogyan lehetne ezeket a sztereotípiákat leépíteni, egy egészséges munka-magánélet egyensúlyt kialakítani, a saját mentális és fizikai egészségünket és a kapcsolatainkat téve első helyre. Úgy érzem, hogy sok minden visszavezethető erre, a saját belső egyensúlyunk kérdésére, és hogyha ezt mindannyian (vagy nagyon-nagyon sokan) rendbe tesszük, akkor sok globális problémánk is megoldódik: rasszizmus, környezetszennyezés, éhezés, háborúk. 

Amióta Frida velünk van, újra és újra elámulok azon, milyen tökéletesen illik hozzánk, mennyire hasonló a természetünk. Nagyon sokat tanulok tőle. Már nem kiscica, az állatorvos szerint körülbelül másfél éves, januárig az utcán élt. Látom rajta a régi traumák által hagyott reflexeket, és azt is, hogy milyen sokat fejlődik napról-napra, hogyan fedezi fel az új környezetét és kezd egyre bátrabb lenni. Az egyik kedvenc tevékenysége, hogy az erkélyajtóban ül és „tévézik”, az utcát nézi. Néhány nappal ezelőttig csak este merészkedett le, amikor mi már ágyban voltunk, de újabban fényes nappal is lejön, akkor is, ha mi is ott vagyunk. Folyton igényli a simogatást, a törődést, közben viszont fél is minden hirtelen mozdulattól, de egyre szabadabban mozog. Nagyon jó látni, hogyan bontakozik ki egy szerető, biztonságos környezetben. 

Nem véletlenül írtam le mindezeket. Sokszor úgy érzem, hogy mi tartjuk vissza önmagunkat azzal, hogy hagyjuk, a félelmeink irányítsanak minket. Hogy nem vagyunk elég szépek, elég csinosak, elég fiatalok, elég gazdagok, elég sikeresek, elég népszerűek, nem vagyunk elegek. Másokhoz hasonlítgatjuk magunkat és olyan dolgokat hajszolunk, amelyekre igazából nincs szükségünk, ahelyett, hogy hála- és szeretetteljes életet élnénk. Minden, amire a boldogsághoz szükségünk van, bennünk van. Minden, ami egy teljes élethez kell, rendelkezésünkre áll. 

kedvesfiok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s