Amióta megbeszéltük, hogy Henry Erdélybe költözik, tudtam, hogy el szeretném vinni a kedvenc szász településeimre. Nem feltétlenül azért, mert ő német, és arra számítottam, hogy biztosan értékelni fogja, hanem mert én imádom az országnak ezt a részét, és szerettem volna vele is megosztani.
Egy eléggé ambiciózus napot terveztünk, Henry utánanézett a környékbeli erődtemplomoknak és elég sokat felvettünk a listánkra. De mint általában, lassan indult a nap, eléggé későn indultunk el és nem akartunk rohangálni, kiélveztük, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy bármikor visszatérhetünk.
Az első állomásunk nem volt az útitervben. Szelindeken (Slimnic/Stolzenburg) keresztülhaladva az útról láttuk meg az impozáns épületet, és úgy döntöttünk, megnézzük. Nagyon kellemes meglepetés volt. A vár kívülről romosnak és elhagyatottnak tűnik, de amint a kapun belépsz, egy teljesen más és nagyon is eleven világ tárul eléd kerttel, macskával, kutyával, tyúkokkal, nyulakkal, na és persze az ott élő családdal, akiket nem nagyon érdekelt, hogy az udvarukon sétálunk. Válaszoltak a kérdéseinkre, de amúgy hagyták, hogy kedvünkre nézelődjünk és fotózzunk – mindezt egy (fejenként) háromlejes belépőért cserébe.
Ha arra jártok (és nincs tériszonyotok!), megéri felmászni a toronyba is.
Ott elég hosszasan elidőztünk, aztán megettük a szendvicseinket és Szeben felé vettük az irányt. Egyébként most, hogy a koronavírus miatt meg kellett húznunk kicsit a nadrágszíjat, hihetetlenül hálás vagyok a rengeteg (kulturális és természeti) látványosságért, amelyek a környékünkön vannak, és nagyon kis költségvetéssel megtekinthetők (üzemanyag, otthonról csomagolt szendvicsek, belépők – általában ezek a kiadásaink).
Szebenben már jártam néhányszor, de most először láttam ennyire üresnek a várost, ami – nem fogok hazudni – jól esett. Nem kellett a tömeget kerülgetni és fotókért sorba állni, ami tudom, nagyon önzőn hangzik, és tényleg sajnálom azokat a vállalkozásokat (is), amelyeknek a turizmus jelenti a fő bevételi forrást, de az enyhén antiszociális, tömegkerülő énem imád a karantén utáni világban kirándulni.
A városban ettünk egy-egy fagyit, nevettünk a gyanúsan pislogó háztetőkön, elbújtunk egy fa alá az eső elől és persze sokat fotóztunk. Néha elgondolkodok azon, hogy felszínesnek számítanak-e ezek a kirándulások, amikor nem olvasunk el minden táblát, nem böngésszük végig a Wikipedia szócikkeket és nem fogadunk idegenvezetőt, de az az igazság, hogy engem sokkal inkább érdekel egy hely hangulata, mint történelme. A tényeket, neveket és (év)számokat sajnos amúgy is nagyon gyorsan elfelejtem, de arra hosszú ideig emlékezni szoktam, hogy hogyan éreztem magam valahol.
Szeben után el szerettünk volna menni az Astra múzeumba, de végül elnapoltuk a dolgot és Segesvár fele vettük az irányt, útba ejtve néhány kisebb települést. De arról majd egy következő bejegyzésben.
Kedves Fiók 