Nyár elején volt egy nehezebb időszakom, amikor nem nagyon találtam a helyem. A szomorúságon túl a felháborodás volt nagyon erős bennem. „De hiszen én ezen már túl vagyok! Ismerem magam, tudom, mi tart egyensúlyban.” Igazságtalannak éreztem, hogy még mindig ki tudok billenni.
Öreg lelkek vagyunk vagy lélekben öregek – Nadinak mondtam ezt a napokban, aztán annyira megtetszett a szójáték, beindította a gondolataimat. Egész életemben így éreztem magam kicsit, hogy más vagyok, mint a kortársaim többsége, nem ugyanazok a dolgok tetszenek és foglalkoztatnak. Egy ideig vitt a nyájszellem és a megfelelési kényszer, be akartam illeszkedni, ezért megpróbáltam úgy öltözni, viselkedni, szórakozni, mint a többség. Huszonöt éves koromra aztán annyira erős lett bennem a kérdés, hogy már nem tudtam többé csitítani: ki vagyok én?
Az önmegtalálás útja fájdalmas és göröngyös, de ugyanakkor nagyon hálás is. Azt is mondhatnám, „csak” az kell hozzá, hogy kiszűrd a zajt, mindent, ami „kell”, „illik”, „nem szabad”, és lecsupaszítsd a lelked a legtisztább valójára. Meghalld a legrejtettebb gondolataidat és kívánságaidat, szembenézz a félelmeiddel és megvizsgáld, hogy valóban reálisak-e. Megkérdőjelezz dolgokat, amiket adottnak és egyértelműnek vettél, néha szembemenj velük, a saját bőrödön teszteld, hogy relevánsak-e a te életedben. Egyszerűen hangzik, nem?
Nem az, de nem is az ördögtől való dolog. Nem árt, ha van kihez fordulnod a kérdéseiddel, legyen az egy valós személy vagy egy könyv, podcast, film. Mások történetei és tapasztalatai jó tanítómesterek lehetnek, de nem érdemes készpénznek venni őket. Még soha senki nem járt pont abban a cipőben, mint te, talán csak hasonlóban. Lélekben öreg vagyok, de a „régi szép idők” szófordulatot soha nem értettem. Számomra mindig a jelen a legértékesebb, mert abből építkezek. Minden nap megfigyelem, mennyire érzem önazonosnak magam, mi tud kibillenteni, és mi hoz vissza az egyensúlyba – ez nagyban meghatározza a hangulatomat és a másokkal való interakcióimat.
Mint amikor egy nagy súly húzza le a csónak egyik oldalát, instabillá válik és a legkisebb hullám is felboríthatja. Így érzem magam, amikor valami elvonja a figyelmem az igazán fontos dolgokról, amikor letérek az önmegtalálás útjáról és valami mást (pénzt, sikert, elismerést) kezdek hajszolni. Amikor ismét valaki más elvárásainak próbálok megfelelni.
Többnyire sikerült ezt elengedni, de nem teljesen. Nagy a szokás hatalma és nagyfokú tudatosságra van szükség ahhoz, hogy valóban sikerüljön befele figyelni. Egy ideje már akkor vagyok a legboldogabb, ha a természetben lehetek. Olyankor elmaradnak a szúró tekintetek, az ítélkező szavak, a számonkérés, csak én vagyok a gondolataimmal és Isten a csodáival. Olyankor a kétségek lecsendesednek. Minden jó.
Vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Most nagy a harmónia bennem, és azt érzem, feladatom van az életben: másoknak is megmutatni ezt az óriási, mindent átjáró békességet. Aztán ismét elhatalmasodnak az árnyékok: ki vagyok én? mit tudok én? mit adhatnék másoknak? Olyankor a Dalai Láma szavaihoz nyúlik vissza: ha a motivációd jó, nincs, amitől félned.
A fotók 2018-ban, Izlandon készültek az utam elején.
Kedves Fiók 