Eredetileg nem akartam írni a nyaralásunkról, de aztán meggondoltam magam. Valamikor régen egy online naplónak indítottam a Kedves fiókot, és ma is szeretem visszanézni a régebbi bejegyzéseket, látni, hogyan változott közben az életem, vagy éppen a fotózási, képszerkesztési stílusom. Erre a két hétre meg biztosan jó lesz majd visszaemlékezni.
Egy világjárvány közepén nyaralni menni nagyon sok szempontból őrültség, de minimum egy jó adag stresszel jár. Az utolsó pillanatig nem mertem elhinni, hogy valóban össze fog jönni. Igyekeztem nem rágörcsölni a dologra, azzal a tudattal lenni, hogy ha mehetünk, jó, ha nem, pénzt spórolunk. Ehhez képest viszonylag simán ment minden. Az út során végig viseltünk a maszkjainkat, gyakran mostuk és fertőtlenítettük a kezeinket. Közben találkoztunk persze olyan személyekkel, akik nem tartották be a szabályokat, hogy azért-e, mert nem hisznek a vírusban, vagy mert akkora az egójuk, hogy azt gondolják, a kisemberek dolgai nem érnek fel hozzájuk, nem derült ki. Őket igyekeztünk elkerülni, amennyire lehetett.
A Kanári-szigeteken mindenhol, az utcán vagy a tengerparton sétálva is kötelező a maszk viselete. Nyilván mi sem szeretjük, szemüvegesként külön nyűg, de nem akarjuk sem a magunk, sem a mások életét veszélyeztetni, ezért hordjuk. Ez a szempont azonban nagyban befolyásolta azt, hogy milyen tevékenységeket választottunk a két hétre. Amúgy sem szeretjük a zsúfolt városokat és a tömeget (egy átlagos évben sem), és naphosszat a tengerparton heverészni sincs türelmünk (amikor az első szállásadónkat megkérdeztük, hogy elég meleg-e a víz, hogy bemenjünk, csak nézett, hogy „miért, ti mit akartok itt csinálni?”), ezért főleg a természetben, a hegyoldalakon és erdőkben töltöttünk sok időt – ahol nem mellesleg legtöbbször egyedül voltunk, így maszkot sem kellett viselnünk.
Azért bemerészkedtünk a kisebb-nagyobb településekre is, főként a szűk utcákat, régi épületeket, színes házakat kerestük. Az építészet stílus és a rengeteg kaktusz bennem a western filmek hangulatát idézte fel, és gyakran Ennio Morricone dalok mentek a fejemben. Mivel a legtöbb vendéglőben nem igazán volt vegetáriánus vagy vegán opció, és amúgy is igyekeztünk spórolni, csak néhányszor ettünk kint, többnyire bevásároltunk és a szállásunkon főztünk.
Voltunk néhányszor a sziget legnépszerűbb részén, a „turistaparadicsomban is”, ami gyakorlatilag hotelek sora – minden elképzelhető stílusban és méretben. Egy normál szezonban nem mertünk volna odamerészkedni, viszont most alig volt néhány ember a parton, és valóban ott volt a legpuhább a homok és a legkellemesebb a víz. Egyik nap elmentünk egy „eldugott” partszakaszra is, ami egy többórás túrával járt hegyre fel, völgybe le, és amikor odaértünk, tele volt emberekkel a hely, a szél meg annyira fújt, hogy élvezhetetlen volt az egész – de a túra maga jól esett, a mozgás és a látvány miatt már megérte.
A második hetet a hegyen töltöttük egy nagyon hangulatos kis házikóban (ami valamikor régen teheneknek adott otthont). Itt több nap is eltel anélkül, hogy bárhová is kimozdultunk volna. Élveztük a kilátást, a ház feletti teraszon napoztunk, játszottunk a szállásadóink macskájával, a koradélutáni órákban aludtunk vagy olvastunk. Az internet nagyon lassú volt, így sikerült egy kis várva-várt digitális detoxot is beiktatni. (Míg ott voltunk, megnéztük a Social dilemma c. filmet, és bár nem egy művészi alkotás, nagyon elgondolkodtatott – ajánlom figyelmetekbe.)
Közben beköszöntött ott is az ősz. Érdekes volt látni, mennyit változtak néhány nap alatt a táj színei. A tengerparton még mindig 30 fok és napsütés volt, de a hegyekben már érződött, hogy mégiscsak október van. Többször megjártuk, hogy a kiszemelt úti célból semmit nem láttunk, olyan sűrű volt a köd. Azokon a napokon különös kaland volt az utazás, tele van ugyanis a sziget keskeny, meredek utakkal és tűkanyarokkal, így minden kiruccanás tartogatott valami izgalmat.
Míg ott voltunk, kiderült, hogy itthon két hét karantén vár majd ránk, szóval most ezt töltjük. Szerencsére itt a kert, úgyhogy ki tudunk menni levegőzni, de azért sóvárogva szoktam az egyre színesedő domboldalra nézni, és alig várom, hogy mehessünk sétálni, kirándulni. Az október az egyik kedvenc évszakom, és kicsit sajnálom, hogy felét a négy fal között kell töltenünk, de közben meg hálás vagyok, hogy más téren nem befolyásolja a bezártság az életünket. Hamar eltelik az a (már csak egy) hét.
Patreonon megosztottam egy külön bejegyzést letölthető hátterekkel – a sorozat (szerintem) legszebb fotóit ott láthatod. Köszönöm, ha anyagi hozzájárulásoddal támogatod a munkám és a kreatív önmegvalósításom!
Kedves Fiók 