Van valami a levegőben

Bármennyire is próbáltam ellenállni az új év ígéreteinek, tudva, hogy semmi sem változik meg, csak mert más évszámot írunk, valami mégis megváltozott. Nem tettem újévi fogadalmakat, elmaradtak a nagy célkitűzések. Úgy gondolom, ez az időszak nem erre van, hanem a pihenésre, regenerálódásra, feltöltődésre. És mégis, van valami a levegőben…

Talán valóban számított az a majdnem két hét, amit lassított tempóban töltöttünk. Vagy talán az segít, hogy kezdenek hosszabbak lenni a nappalok, hogy reggel nyolckor majdnem világos van, és szinte érezni lehet a tavasz közeledtét (bár remélem, hogy addig azért lesz még részünk egy kis télben és havazásban is).

Vagy a barátokkal töltött idő (élőben vagy telefonon) inspirált, hogy hallottam, ők mivel töltik a szabadidejüket, hogyan érzik magukat, mi motiválja őket. Az utóbbi hetekben mintha csak erről szólt volna minden, folyton a mozgás jótékony hatásait istenítő történetek találtak meg. Nem fitness guruk és fogyókúrák, gyors és azonnali átváltozást ígérő tippek (bár olyanból is akadt), hanem igazi, őszinte, „Így változott meg az életem” beszámolók. Szóval szépen csendben elhatároztam, hogy ismét elkezdek rendszeresen mozogni.

Ehhez talán érdemes tudni, hogy tizenéves koromtól kezdve tavalyelőttig soha nem voltam elégedett az alakommal és folyton ingadozott a súlyom is. A belső harmónia megtalálásának nem annyira meglepő, mégis váratlan hozadéka volt, hogy végre elfogadtam és szeretni kezdtem a testem. Ezzel együtt elkezdtem tisztelni és tenni is érte: egészségesen étkezni, rendszeresen jógázni, úszni, edzeni járni. Emellett a pincérkedés is kondiban tartott, így életemben először végre igazán jól éreztem magam a bőrömben.

Tavaly az anyagi kihívásokkal járó stressz, a bezártság, valamint az új kapcsolattal és összeköltözéssel háttérbe szoruló énidő azt eredményezte, hogy a mozgást szinte teljesen kiiktattam az életemből. Míg addig napi 8-10 órát talpon voltam, most ugyanannyit töltöttem a számítógép előtt. Ennek köszönhetően persze mindenféle nyavalyám előjött, elkezdett (megint) fájni a hátam, a nyakam, a fejem, esténként nem tudtam elaludni, lehangolt és túlérzékeny lettem. Igazából egészen addig nem kötöttem össze a mozgáshiányt az általános rosszullétemmel, míg több irányból az ellenkezőjéről nem kezdtem hallani, és bevillant, hogy tényleg, lehet ezt másképp is, tudom, hisz én is próbáltam már!

Megértem, ha ezt most felvont szemöldökkel olvasod, hisz olyan evidenciákat írok le, amelyekkel manapság már mindenki, akit kicsit is érdekel a testi és mentális jólléte, teljesen tisztába van. De hiába, ez egy ilyen dolog, valamiért a tudat, hogy ‘ha xy dolgot rendszeresen csinálom, bizonyítottan jobb lesz az életem’, nem elég motiváció számunkra. Vagy legalábbis nem hisszük el mások beszámolói alapján, a saját bőrünkön kell mindent megtapasztalnunk, a jó szokások pozitív hatását és elmaradásuk következményeit is.

De hogy a tárgyra térjek: ez a hosszú elbeszélés csak azt hivatott felvezetni, hogy szerdán este megnéztem az előrejelzést, láttam, hogy másnap sütni fog a nap, és eldöntöttem, hogy ha sikerül időben felkelni (ezzel is harcolok most kicsit), elmegyek egyet sétálni, kihasználva a gyönyörű reggeli fényeket. Henrynek nem szóltam semmit, mert nem akartam, hogy csalódjon, ha mégsem jön össze, így igencsak meglepődött, amikor reggel 8-kor tágra nyílt szemekkel vártam a fürdőszoba ajtaja előtt, hogy menjünk sétálni. Persze azonnal igent mondott és elindultunk az utóbbi időben kedvenccé vált útvonalunkra, ahol szinte mindig lehet őzeket látni.

Éjszaka fagy volt, így csúszott az út, a fű fehérlett, friss volt a levegő; a színek, illatok teljesen feltöltöttek – jó volt kint lenni. A temető fele szoktunk menni, fel a domboldalra, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a falura, onnan pedig végig a gerincen le a völgybe, hogy aztán egy másik utcán térjünk vissza a központba, haza.

Ha statisztikát állítanánk fel a falu körüli sétáinkról, szerintem ezen a környéken láttunk leggyakrabban őzeket, bár igazán közel menni hozzájuk csak ritkán sikerül – egyszer mondjuk majdnem rájuk másztunk, kb. két méterre lehettünk tőlük, amikor észrevettük egymást. Mindannyian meglepődtünk. Ez alkalommal is sikerült lencsevégre kapni néhányat. Jobb eszközökre lenne szükségünk ahhoz, hogy igazán jó képeket tudjunk készíteni róluk, de hát nem is az a lényeg, mindig remekül szórakozunk közben (engem minden egyes alkalommal megnevettet, amikor szaladnak és csak az ugráló fehér feneküket látni) és a szabadban vagyunk.

Holnaptól megint havazást mondanak, és remélem, lesz látszata, olyan jó lenne ezeket a dombokat végre hóban is végigjárni! Henrynek nagyon hiányzik a munkája, és bár pingvineket nem ígérhetek neki, fehér tájat legalább hátha igen.