Soha nem voltam a sárban játszós, fára mászós, téli (vagy bármilyen) sportok iránt rajongó fajta, az utóbbi időben mégis gyakran eszembe jut, amikor gyerekkoromban a közeli domboldalra mentünk szánkózni, vagy karácsonykor úgy húztak be a szüleim nagymamámékhoz. Ropogott a hó, csípett a levegő, kipirult az arcunk, suhant a járgány. Manapság már ritkábban suhanna, nincs hozzá elég anyag.
Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy „bezzeg gyerekkorunkban…”. Nem cserélném a mostani életem semmire, nem vágyok vissza a múltba. Boldog vagyok itt, a mostban. Mégis vannak dolgok, amire felvonom a szemöldököm, a fene nagy fejlődés jeleire, az elkényelmesedésünkre, a „minek süssek kenyeret, ha a boltban meg lehet venni” kijelentésekre, amiket értek, mégis elszomorítanak. Értem őket, mert persze, könnyebb, jobb életre vágyunk, és amikor egész nap futkározik, dolgozik, gyereket nevel az ember, óriási áldás, hogy be lehet szaladni a boltba kenyérért. Mégis elszomorít, mert azt jelzi, hogy egyre több ember fogja elveszíteni a kapcsolatát a természettel, az élelme forrásával – ennek végzetes következményei pedig már láthatók, például abban, hogy nincs elég hó szánkózni.
Ezek a fotók egy ilyen szempontból szerencsés napon készültek, fehér volt minden, szánkózni is lehetett. Örültem, hálás voltam, a képeket visszanézve mégis nehéz lesz a szívem. Vajon az én gyerekeim fognak tudni majd a környéken szánkózni, vagy más országba kell utazniuk, hogy havat lássanak? Vajon az én unokáim járhatnak majd a környező erdőkben, vagy addig mind kivágják a fákat? Vajon láthatnak-e majd őzet, rókát, vagy elmenekülnek az állatok a környékről, eltűnnek lassan?
Nem vagyok a változás ellen, sőt, hiszem, hogy fontos rendszeresen kilépni a komfortzónánkból, nőni, fejlődni, akkor is, ha kényelmetlen. De azt is hiszem, hogy az örökös fejlődés fenntarthatatlan, hogy a körkörösség a jövő záloga, ahogy a természet rendje is a ciklikusság.
Te, aki ezt olvasod: neked van gyereked, unokád, unokahúgod vagy –öcséd? Milyen jövőt szeretnél nekik? Teszel érte? Teszel-e érte akkor is, ha az „visszafejlődés”? Ha nem előre, hanem múltba tekintés? Ha (megint) neked kell majd sütni a kenyeret? Hajlandó vagy-e lemondani a kényelemről, ha a döntésed esélyt adhat nekik az életre?
(Vidámabbra, könnyedebbre terveztem ezt a bejegyzést, de a hétvégi Csendben Nő konferenciára készültem, ahol a csend/élet magazinról kellett volna beszélnem – a technika sajnos nem tartott velünk –, és „hazahoztam” a munkát, átemeltem ezt a szívemnek fontos témát a hivatalosból a személyesbe. Nézd el nekem.)
A közeli fotókat ezúttal is Henry készítette.
Kedves Fiók 