Tűzön-vizen át

Amikor Henryvel 2019 őszén el kellett válnunk egymástól, felvetette, hogy meglátogathatnám Argentínában a szezon közepi szünetében, ő állja a repülőjegyeket, szállást, mindent. Ahogy én láttam, hülye lettem volna nem menni. Ahogy ő látta, az, hogy átutaztam miatta a fél világot, a kapcsolatunk komolyságát jelezte.

Persze benne volt az is, hogy szerettem volna látni, de elsősorban a kalandvágy vezérelt, meg hát mindig is kíváncsi voltam dél-Amerikára. Viszont a tizennégy órás (Amszterdamból induló), óceánt átszelő repülőutam végén nem értettem, hogy mit is keresek én ott. Fáradt voltam, hisztis, és kicsit sem éreztem kalandra késznek vagy különösebben szerelmesnek magam.

Henryvel azelőtt három hónappal találkoztunk, de összesen kb. két hetet töltöttünk együtt, mielőtt el kellett utaznia, és bár minden nap beszéltünk, igazából idegenek voltunk egymás számára – ezen a triviálisnak abszolút nem mondható részleten pedig én jó sokat rágódtam és görcsöltem a hosszú úton. Mire megérkeztem, már elkönyveltem magamban, hogy hiba volt az egész, és talán nem is akarok én ettől az embertől semmit.

Ahogy ezt írom, velem szemben ül a közös lakásunkban, az asztalnál, amit együtt vettünk. Mondtam is neki, hogy most visszatekintve szerencsés volt, hogy olyan messzire kellett utaznom, hogy láthassam, mert ha valahol itt a közelben került volna sor a viszontlátásra, valószínűleg azt mondtam volna, hogy „nekem ennyi elég is, köszöntem szépen, megyek haza”.

Szerencsére azonban ez nem volt opció, és néhány órával azelőtt, hogy először megpillantottam Tűzföldet, már tudtam, hogy minden rendben lesz, hogy ő az én emberem, és valószínűleg hozzá fogok menni feleségül.

Az első szálláshelyünknek talán lehetett szerepe abban, hogy hamar romantikus hangulatba jöttem ismét. Egy luxussátor volt a semmi közepén, gyönyörű erdőkkel és nagyon sok – addig csak hallomásból ismert – állatfajjal körülvéve. Airbnb-n keresztül találtuk a helyet, amit nem sokkal azelőtt indított egy testvérpár. Az egyikük, Juan Pablo, végig ott volt velünk a telek másik végében, ő készített nekünk naponta kétszer isteni vegetáriánus kajákat. A reggeli általában házi mézes croissant volt gyümölcssalátával – szerintem életemben annyi gyümölcsöt nem ettem olyan rövid idő alatt.

Rengeteg ló és guanaco (vagy ahogy mi neveztük őket: nem-láma-láma) volt a környéken, éjjelente néha arra ébredtem, hogy előbbiek a sátor mellett lakmároznak, utóbbiak pedig jellegzetes vihogásukat produkálják valahol a közelben. Sokat sétáltunk, az állatokat figyeltük, fotóztunk.

Egyik nap a házigazdáink elvittek minket kirándulni, hogy oroszlánfókákat lássunk. Két négykerekűvel mentünk, útba ejtve egy idős házaspárt, akiknek a házához foghatót addig csak szappanoperákban láttam. Megálltunk az óceán partján és kavicsokat dobáltunk, utána meg felmásztunk egy sziklaszirtre, ahonnan láthattuk az aljban sütkérező hatalmas (meg iszonyatosan hangos) fókákat, két prédára leselkedő kondorkeselyűvel együtt.

Hatalmas nyugalomban (és többnyire internetmentesen) telt az a néhány nap. Finomakat ettünk, a tűzhelynél melegedtünk (amihez Henry vágta a fát), felfedeztük a környéket, esténként filmeket néztünk (ha volt áram). (Inkább csak nevében – és a fotókon – volt az luxussátor, a valóságban érdekesen oldottam meg néhány dolgot – vagy hát ahogy lehetett. De nem számított, élveztük.)

Az utolsó három napot Ushuaia városában töltöttük, ahonnan a hajók a déli-sarki útjukra indulnak. Onnan autókáztunk erre-arra, vagy a furcsa kisváros utcáin sétálunk. Az utolsó napokon arról beszéltünk, a következő szezonra esetleg leutazhatnék hosszabb időre, ott lakhatnék néhány hónapot, hogy spanyolul tanuljak és a kikötőnapokon Henryvel legyek, az északi után a déli félteke nyarát is élvezve. Nagyon izgalmasnak tűnt a gondolat, és abszolút el is tudtam képzelni, otthon éreztem magam ott a világ végén (Ushuaia hivatalos szlogenje is ez: Fin del Mundo – A világ vége). Aztán persze jött a világjárvány, amiről már akkor lehetett hallani, de még nem sejtettük, milyen hatással lesz az életünkre.

Most visszanézve úgy gondolom, minden úgy volt jól, ahogy történt. Henry márciusban hazaköltözött hozzám, Erdélybe, és együtt kezdtünk el dolgozni a lakásunk befejezésén, ahonnan viszonylag ritkán mozdultunk ki az elmúlt egy évben. Jó ez így, de amikor ezeket a fotókat kiválogattam, kicsit elpityeredtem. Nagyon hiányzik az a csodálatos földrész, és remélem, hamarosan újra láthatom.

A fotók egy részét Henry készítette.