Érzelmi rugalmasság – mostanában sokat gondolkodom ezen a fogalmon, mert az hiszem, én elveszítettem az enyémet. Soha nem szerettem a spontaneitást, évek kemény munkája kellett ahhoz, hogy a lelkesedésem erősebb legyen a félelmemnél, ha váratlan helyzetben találtam magam. Most viszont úgy érzem, a járványhelyzet lenullázta ezt a fejlődést, feszültebb, ijedtebb és aggódóbb vagyok, mint valaha.
Míg Júlia barátnőm itthon volt, szerettünk volna minél több időt együtt tölteni, és egy kirándulást is beiktatni a programba. Előbb a hegyekbe, természetbe akartunk menni, aztán úgy döntöttünk, nyugat felé vesszük az irányt, és néhány turistalátványosságot keresünk fel.
Mivel Henryvel mindketten itthonról dolgozunk, és rugalmasan tudjuk alakítani a programunkat, általában hétköznapokon szoktunk kirándulni, hogy a tömeget elkerüljük. Erre az útra vasárnap került sor – talán ez volt az első hiba, bár nem tudom, főszezonban mekkora a látogatottsági különbég az egyes napok között.
Az első megállónk a Vajdahunyadi vár volt, ahol még egyikünk sem járt, és ahová régóta vágytam. Itt aztán rögtön több dolog is tesztelte a fent említett – és nem létező – érzelmi rugalmasságomat. Egyrészt, ha a kastélyra rákeresel, gyönyörű fotókat, impozáns drónfelvételeket találsz. Az épület valóban gyönyörű, viszont ez az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani róla, a kapun belépve egyik csalódás követte a másikat. Az egész helynek olyan a hangulata, mintha egy ponton mindent, ami értékes volt, kiloptak volna belőle, és azóta sem tudták vagy akarták pótolni a tárgyakat. Az egyik terem közepén konkrétan székek voltak felsorakoztatva, hogy miért, azt nem tudtuk eldönteni. Hogy ne kongjon az ürességtől? Vagy, hogy az abszolút nem odaillő fotókiállítást jó messziről, ülve is megtekinthessék a látogatók? Nem derült ki. A mosdók is úgy néztek ki, mintha a kilencvenes évek óta egy lejt sem költöttek volna rájuk. Úgy összességében az egész hely a „minimális befektetéssel maximális profit” kitűnő példájának tűnt.
A másik nagy frusztrációnk nem írható a hely számlájára, ezt egy padon ülve úgy fogalmaztam meg, hogy „amíg otthon maradsz, sokkal könnyebb azt képzelni, hogy az emberek kedvesek”. Itt a járványhelyzetre utaló egyetlen jel a maszkok jelenléte volt (bár egyesek azt sem viselték), egyébként senki nem tartott távolságot, lökdösődtek, gyúródtak, egymásra másztak az emberek. Nem gondolom, hogy mizantrópok lennénk (bár tény, hogy Izland óta nagyon nehezen viselem a tömeget), de úgy hiszem, a folyamatos „én! én! én!” a gyökere rengeteg társadalmi szintű problémának – többek között a kellemetlen turisztikai élményeknek is.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a sok nyavalygás alaptalannak tűnhet, de pont ez a lényeg. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, gyönyörű helyen élek, utazhatok – a járványügyi korlátozások és az anyagi helyzetünk is megengedi. Örülnöm kellene, de közben bármilyen kis apróság ki tud zökkenteni a lelki nyugalmamból. Ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem (például nem sikerül elkészíteni azt a fotót, amit fejben kigondoltam, mert nem olyanok a körülmények), nagyon gyorsan kiborulok. Ezt értem azalatt, hogy elveszítettem az érzelmi rugalmasságomat. Vajon amiatt lehet ez, hogy tavaly a járványhelyzetben folyamatosan alkalmazkodni kellett? Más is van ezzel így?
A kirándulásra visszatérve: Vajdahunyad után Déva várát látogattuk meg. Itt már kevesebben voltak, de sajnos én még mindig a „semmi sem úgy megy, ahogy szerettem volna” üzemmódban voltam, így ez sem vidított fel. Pedig ha másért nem is, már azért a kilátásért is megérte felsétálni.
Az utolsó – és egyben legkellemesebb – megállónk Gyulafehérvár volt. Itt már jártam, és emlékeztem, hogy a központ nagyon szépen rendbe van téve, de sokkal hangulatosabb volt, mint az emlékeimben. Talán ez a kulcsa az egésznek: valahogy függetleníteni kell magunkat az elvárásoktól, minden irányban. Nem szabad engedni, hogy mások velünk szemben támasztott elvárásai határozzák meg az életünk (egyáltalán a saját életünk-e az még?), de azt sem, hogy a saját elvárásainkban éljünk, egy álomvilágban, amihez a valóságnak kevés köze van.
Van az a Fodor Ákos haiku, hogy „Segíts mindennek olyannak lennie, mint amilyen úgyis.” Ez egy elég jó életfilozófiának tűnik. Vagy az az Assisi Szent Ferenc ima, hogy „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Ez sem rossz. Már csak gyakorlatba kellene ültetni valahogy.
Kedves Fiók 