Manapság nyaralást tervezni nem egyszerű, szerintem ezzel senkinek nem mondtam újat. A koronavírus a pénztárcánkon és a biztonságérzetünkön is nyomot hagyott, ami valószínűleg sokáig kísért majd. Óriási privilégium, hogy utazhatunk – ezt eddig is tudtam, de soha nem éreztem ennyire.
Akárcsak az elmúlt másfélé év, a nyár is az újratervezésről szólt. Szerettünk volna Izlandra menni, de rájöttünk, hogy nincs rá pénzünk. Aztán szerettünk volna Albániába menni lakókocsival, ami szintén sokba került volna, ráadásul messze van, és kb. 40 fok lett volna. Így végül Horvátországnál kötöttünk ki. A tesómmal már többször jártunk ott, de Henry még soha, és biztos voltam benne, hogy szeretni fogja majd. Igazam is lett, bár a köves tengerpartoknak nem volt nagy rajongója.
Zágráb
Hogy ne egyben nyomjuk le az utat a tengerpartig, megszálltunk a Balatonnál. Ez azt jelentette, hogy másnap már csak néhány órát kellett vezetni (nem nekem, nekem nincs jogsim), ezért úgy döntöttünk, megnézzük Zágrábot is, ha már amúgy is ott haladunk el mellette. Én 2016-ban már jártam ott egy télen, és kedves emlékeim voltak az útról, ezért izgatottan vártam, most milyennek fog tűnni.
Igazából most is azzal a benyomással maradtam, mint akkor: a város önmagában nem ér meg egy utat, ha mondjuk Romániából indulsz, de ha a környéken jársz, érdemes megállni. Az óváros rész nagyon kedves, ha isteni sütire vágysz, térj be a Cremme-be, az én örök kedvencem pedig a Museom of Broken Relationships marad.
Senj
Mivel tudtam, hogy Horvátországban kismillió helyen lehet fürdeni, a fő úti célunk kiválasztásakor két fontos szempont volt: találjunk egy megfizethető és szimpatikus szállást, és inkább az északi részen legyen, hogy ne kelljen rengeteget autózni. Így végül Senj-re esett a választásunk, és nem bántuk meg, hangulatos kisváros volt, aminek a fölötte magasodó vár adta fő vonzerejét. Nem volt a közelben olyan strand, amit szívesen használtunk volna, ezért, ha fürdeni akartunk, egy eldugottabb partszakaszra mentünk, ami húszpercnyire volt autóval, de ez minket nem zavart különösebben – csak amikor otthon felejtettünk valamit…
Plitvicei tavak
Amikor Henryvel októberben Gran Canaria-n jártunk, alig néhány órát töltöttünk a tengerparton, sokkal szívesebben mászkáltunk a kisvárosok utcáin, vagy járkáltunk a hegyekben. Éppen ezért erre a nyaralásra is beterveztünk néhány aktívabb napot. Tudtam, hogy természetimádókként muszáj meglátogatnunk a Plitvicei tavak Nemzeti Parkot, ami Horvátország egyik legrégebbi nemzeti parkja, és 1979-től UNESCO világörökség része.
A park területe közel 300 négyzetkilométer, és tizenhat tavat foglal magába, melyek mind kapcsolódnak egymáshoz folyók, patakok és vízesések formájában – igen, pont olyan lenyűgöző, ahogy hangzik! Több látogatói útvonalat is kijelöltek, amelyek egymással kombinálhatóak, így te döntöd el, hogy néhány órát, vagy akár egy egész napot szeretnél ott tölteni. Mi utóbbit választottuk, és a park kevésbé népszerű részével kezdtük, abban reménykedve, hogy így elkerülhetjük az óriási tömegeket, ami többnyire működött is.
Rovinj
A nyaralásunk második felét Szlovéniában terveztük tölteni, de útban a szállásunkra mindenképpen szerettünk volna megállni még valahol. Rovinjt szemeltük ki magunknak, ami szerintem az utunk egyik legjobb döntése volt. Egy kis gyöngyszem az a város a macskaköves utcáival, színes házaival, a fákon zenélő kabócákkal. Ah… ódákat tudnék zengeni az ilyen helyekről. Persze az ősellenségeink, a tömeg és a hőség itt sem hagytak nyugton, ezért eldöntöttük, hogy ide majd egy hűvösebb hónapban, főszezonon kívül visszatérünk.
Kulináris szempontból egyébként nem ez volt a valaha volt legjobb utazásunk. Bár jobb volt a helyzet, mint amire számítottam, Horvátország valószínűleg nem a leg-vegetáriánus-barátabb hely a világon, de Senjben azért ettünk nagyon finom pizzát, és többnyire mi főztünk magunknak, így pénzt is spóroltunk. Mindenesetre, amikor hazaértünk, azt mondtam, egy ideig nem szeretnék lisztes ételeket enni – azért ne essen senki kétségbe, azóta már kihevertem a traumát.
Az étkezési kihívások ellenére ez a kirándulás csak megerősítette bennem, hogy Horvátország egy csodálatos úti cél, és remélem, hamarosan visszatérhetünk majd. Esetleg Dubrovnikba?
Kedves Fiók 