Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elkezdjem ezt a szöveget. Már tavaly eldöntöttem, hogy blogbejegyzés-sorozatot írok majd a kalandjainkról, de annyi minden történt, annyi, gyakran egymásnak ellentmondó érzés van bennem az elmúlt öt hónappal kapcsolatban, hogy megijedtem attól, mit adok át belőle, mit örökítek meg.
Az egész tavaly nyáron kezdődött. Nem is, az egész 2019 októberében kezdődött, amikor Gran Canaria szigetén nyaraltunk. Henrynek volt egy állásinterjúja, amibe nem fektetett túl sok reményt, mert úgy gondolta, nem elég felkészült, nincs elég tapasztalata. Egy új céget és hajót kellett felszerelnie antarktiszi utazásokra. Nem sokkal később felvették, januárban kezdett.
Fantasztikusan hangzott a dolog, főleg a járványhelyzetben, amikor hajókra nem mehetett, így egy itthonról, Erdélyből is végezhető irodai munka, ami mégis kapcsolódik a szakterületéhez, ideálisnak tűnt. Rengeteget dolgozott, sokat kételkedett magában. Ahogy teltek a hónapok, egyre valósabbá vált a projekt.
Voltak intő jelek. Vasárnap este érkező levelek. Alkudozás. Mocskos játszmák. A szakértelmet és tapasztalatot figyelmen kívül hagyó, makacs vezetőség. Rengeteg stressz. Nulla szabadnap. Átdolgozott nyaralás. Mindeközben a remény, hogy minden rendben lesz, amint meglesznek az előkészületek. Amint összeáll a csapat. Amint megérkezik a felszerelés. Amint megkezdődik a szezon.
A hajó nyáron, a Földközi-tengeren indult útjára, és az első utak egyikén Henry is ott volt, hogy megismerje a csapatot, a közeget, később pedig a portugáliai irodába utazott, hogy személyesen is találkozzon a kollégáival. Összesen három hétig volt távolt ebben az időszakban. Huszonegy hosszú napig, amit mindketten nehezen viseltünk. A teljes szezon, öt hónap egymástól távol nagyon ijesztőnek tűnt.
A három hét vége fele, egy telefonbeszélgetésünk alkalmával Henry felvetette, hogy esetleg vele mehetnék majd októberben. Végül is már akkor, az elejétől nagyon vegyes érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban. Egyrészt izgalommal és örömmel töltött el a gondolat, hogy együtt lehetünk, utazhatunk, láthatom a helyeket, amiket Henry annyira imád, láthatok pingvineket. Másrészt aggódtam, milyen hatással lenne egy ilyen változás a vállalkozásomra. Hogyan egyeztetnék össze öt hónapot egy luxushajón az Antarktisz körül a környezettudatos törekvéseimmel? Harmadrészt meg féltem, hogyan érinti majd ez a tapasztalat a kapcsolatunkat Henryvel. Megállom-e majd a helyem a hajón? Csalódni fog-e bennem, ha nem?
Ekkor persze még semmi konkrétat nem tudtunk, egy ötlet volt csak az egész. Hetekbe tellett a részleteket tisztázni, meggyőzni Henry főnökeit, hogy nem csak feleségként akarok menni a hajóra, képes leszek elvégezni a kitűzött feladatokat. Annyira bizonytalan volt minden, végül szinte egyik napról a másikra dőlt el, hogy valóban megyünk. Vagy inkább, az utolsó pillanatig kétségek között tartottak minket. Újabb intő jelek, amelyeket figyelmen kívül hagytunk…
Közben még egy egészségügyi ijedelmünk is volt. Henrynek nyáron volt egy kullancsa, amikor meg ősszel visszamentünk kontrollba, azt mondta az orvos, hogy nem volt sikeres az antibiotikumos kezelés, meg kell ismételni, ezúttal intravénásan, így lehet, nem utazhat. Volt néhány keserves óránk, amikor abban a tudatban voltunk, hogy Henry Lyme-kóros, aminek a következményeibe nem mertünk belegondolni. Elmentünk hát inkább állatkertbe, amit egyébként nem szoktunk, de kellett valami figyelemelterelés. Szerencsére a nap végére kiderült, hogy nincsen semmi gond, folytathattuk a csomagolást.
Október végén aztán repülőre szálltunk, és sok-sok órával később megérkeztünk Barbadosra. A hajón a feladataim közé tartozott egy előadás tartása, amiben sok alkalommal elmondtam ezt a sztorit, de az történt, hogy az első találkozásom a Karib-tengerrel nagy csalódás volt. Évekig vágyakozva gondoltam rá, de amikor megérkeztünk, borzalmasan meleg volt és sötét, ami nekem nagyon furcsa volt, mert a nyári estéket kései sötétedéssel asszociáltam. Valahogy nem gondoltam bele, mennyire közel vagyunk az egyenlítőhöz, és hogy mit is jelent ez. Bridgetown meg, legalábbis az a része, ahol akkor este végighaladtunk, egyáltalán nem volt vonzó. Nem értettem, miért van mindenki úgy el a Karib-tengerrel.
Az éjszakát ott töltöttük egy szállodában, reggel pedig volt egy kis időnk, mielőtt felszálltunk volna a hajóra, amit természetesen ki szerettünk volna használni. Amint leértünk a partra, már sejtettem, hogy meg fog változni a környékről hirtelen (és fáradtan) kialakított véleményem. Soha olyan puha és fehér homokot nem láttam. A víz meg… Zöld, meleg, tiszta, a legcsodálatosabb tenger, amiben valaha szerencsém volt fürdeni.
Néhány órával később már a kikötő felé tartottunk. Felcipeltük a temérdek bőröndünket a hajóra, és egy másik élet vette kezdetét.
Kedves Fiók 