Az elején fogalmam sem volt róla, mi vár rám. Henry persze mesélt a hajós élményeiről, de szerintem ez olyasmi, amit az ember nem tud elképzelni, ha nem élte át. A mélységeket és magasságokat, a stresszt, a fáradtságot, a sikerélményeket, az örömöket. Tagadhatatlanul érdekes önismereti utazás.
Az első két hét szinte olyan volt, mint egy nászút. Két nap kötelező karanténnal kezdődött, ami tökéletes volt arra, hogy kipihenjük a hosszú utat és megnézzük az összes jó filmet a hajótévé kínálatából. Ráadásul egy vendégeknek szánt szobába szállásoltak el, így extra kényelmes is volt. Én közben szoktam azt, hogy egy hajón vagyunk az óceánon, alig tudtam enni, tengeribeteg voltam, bár ténylegesen rosszul szerencsére nem lettem. Néhány nap után hozzászoktam.
Ebben az időszakban nem voltak vendégek a fedélzeten, csak mi, a munkások. A kollégáink közül a legtöbben akkor már hónapok óta dolgoztak, fáradtak voltak, és hogy feltöltődjenek kicsit, különböző programokat szerveztek. Volt egyenlítőt első alkalommal áthajózó beavatás, és Halloween party is.
Az első utasok Montevideoban szálltak fel, de még mielőtt belevetettük volna magunkat a munkába, volt néhány óránk a városban sétálni. Uruguay számomra elsősorban onnan volt ismerős, hogy gyerekkoromban imádtam Natalia Oriero énekes- és színésznőt, aki ott született. Őszintén nem gondoltam, hogy valaha eljutok oda, így eléggé szürreális élmény volt. Henryvel megbeszéltük, hogy egyszer majd szívesen visszatérnénk felfedezni a környéket.
Montevideo után Buenos Aires volt a következő megállónk. A 2019-es lezárásokat követően a mienk volt az első hajó, ami kikötött ott, és a helyi hatóságok nem voltak felkészülve az új és bonyolult Covid-protokoll időigényességére, így egy fél napba telt, mire zöld utat kaptunk és elhagyhattuk a hajót. Számomra az egy annyira fárasztó nap volt, majdnem nem mentem ki, de aztán utolsó pillanatban szerencsére észbe kaptam, hogy Buenos Airesben vagyok! Csatlakoztam hát az egyik kisebb csoporthoz és megnéztünk egy tangó showt, ami felejthetetlen élmény volt.
Ezen az úton csak hetven vendégünk volt, és Henry meg én hivatalosan nem is dolgoztunk még, neki ott voltak az előkészületek, engem pedig az elődömnek kellett volna betanítania. Ehhez képest azt tapasztaltuk, hogy a két kollégánk, akik helyébe felvettek minket, kerülték az utasokat, és csak a kötelező programok ideje alatt mutatkoztak. Nekünk nem volt egy zárt irodánk, így a nyilvános terekben foglaltunk el egy-egy asztalt, aminek az lett az eredménye, hogy első naptól kezdve minket kerestek meg a vendégek mindenfélével. Az az első csoport ráadásul különösen problémás volt, plusz az időjárás szempontjából sem voltak túl szerencsések, így minden nap újabb és újabb tüzeket kellett kioltani. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, a szezon végéig ők maradtak a kedvenc csoportom. Néhányukkal még mindig tartom a kapcsolatot.
Az időjárási viszontagságok és a Covid-előírások miatt korlátozottak voltak a lehetőségeink programok terén. Az út nagy része azzal telt, hogy Ushuaia fele hajóztunk. Megálltunk viszont Puerto Madryn városában. Itt a tevékenység egy történelmi teázás lett volna egy helyi kávézóban, de mivel azelőtti este a vendégelőadónk a helyi flóra és fauna gazdagságáról és érdekességeiről beszélt, a vendégek közül sokan inkább egy közeli nemzeti parkot szerettek volna meglátogatni. Ezt gyorsan és spontán módon megszerveztem nekik, onnantól kezdve pedig én voltam számukra az út hőse. A jutalmam az volt, hogy én is velük mehettem a kirándulásra kísérőként. Csodás tavaszi nap volt, és többek között meglátogattunk egy helyi fókakolóniát.
Néhány nappal később megérkeztünk Ushuaia városába – avagy a világ végére, ahogy a város szélén álló tábla jelzi –, felvettünk még hetven vendéget és elindultunk az Antarktisz fele. De erről majd a következő bejegyzésben.
Ez a bejegyzés egy sorozat része. Az antarktiszi kalandjainkhoz kapcsolódó összes írást itt találod.
Kedves Fiók 