Azt hiszem, az első antarktiszi partra lépéseimet soha nem fogom elfelejteni. Minden új és csodálatos volt, a látvány, a színek, a hangok, még a szagok is, amelyek azért – valljuk be – nem mindig kellemesek. Állatok, amelyeket addig csak képeken vagy tévében láttam, tájak, amelyek Henry fotóiról már ismerősek voltak. Egyszerre tűnt abszolút szürreálisnak és teljesen természetesnek, hogy most én is ott járhatok.
A legtöbb hely nevét elfelejtettem, csak képekként és eseményekként élnek a fejemben. „Ja, igen, ott volt az a domb, amin lecsúsztunk, meg az a pingvinkolónia a csúcson…” A legelső alkalom úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy szikrázott a napsütés, ropogott a hó a lábam alatt, én pedig boldog voltam, mint egy kisgyerek, és persze ott voltak a pingvinek is, PINGVINEK!
Henry nevetett rajtam, azt mondta, ne aggódjak, annyi pingvint látok majd, hogy elveszítik a varázsukat, én meg legyintettem, hogy ugyan, hogy lehetne ehhez valaha is hozzászokni. A totyogásukhoz. A hangokhoz, amiket kiadnak. A leírhatatlan cukiságfaktorhoz. Akkor nem hittem neki, de aztán tényleg eljött az a pillanat, amikor úgy sétáltak el mellettem, hogy alig néztem rájuk, és valami mást fürkésztem a távolban.
Azon a napon egyébként viszonylag meleg is volt, de emlékszem, amikor átmentünk a Deception Island-re (erre találtam olyan fordítást, hogy Megtévesztés-sziget, de az nagyon furán hangzik), fújt a szél, szemerkélt az eső, és antarktiszi megérkezésünk óta először, fáztam. Ez a sziget egyébként egy aktív vulkán és Henry egyik kedvenc helye a környéken, így a szezon alatt többször is visszatértünk.
A harmadik, nagyon erőteljes emlékem erről az útról a csend és a nyugalom. Megérkeztünk egy öbölbe, ahol nem olvadt még el teljesen a jég, csónakokra szálltunk és elindultunk felfedezni a ködös, havas tájat. A látási viszonyok nem voltak ideálisak, de talán pont emiatt, valami leírhatatlan hangulata volt a helynek. Csak a jég hangját lehetett hallani, ahogy nekiütközik a csónak egy-egy darabnak, vagy ahogy reccsen egy-egy távoli gleccser. Azt éreztem, hogy órákig el tudnék ott lenni, menjen vissza mindenki a hajóra, hagyjanak ott egyedül, hagyjanak lenni abban a békességben.
Talán most jött el az ideje annak, hogy meséljek a hajós élményeink egy kevésbé kellemes részéről, a tulajdonképpeni munkámról. Októberben, az állásinterjú alatt azt mondta a leendő főnököm, hogy az lesz a dolgom, hogy „szépen mosolyogjak és a vendégekkel barátkozzak”. Visszatekintve röhejesnek tűnik ez a kijelentés – bár, mint kiderült, a fizetésemmel kapcsolatban sem volt őszinte.
A mosolygáson és a barátkozáson túl a valóságban valahogy így néztek ki a feladataim: jövőbeli kirándulások eladása (ez lett volna a fő feladatom, de a gyakorlatban az időm minimális részét töltöttem ezzel), bemutató elődás tartása a kirándulásokról, panaszok kezelése, upgrade a hajón (ha valaki ott helyben egy nagyobb szobára vagy lakosztályra szeretett volna váltani, az viszonylag olcsó volt), költözések koordinálása egyik szobából a másikba, az expedíciós programmal kapcsolatos kérdések megválaszolása, a későbbiekben pedig én voltam az egyik kapcsolattartója azoknak a vendégeknek, akiknek pozitív lett a Covid-tesztje és karanténba kényszerültek. Őket fel kellett világosítanom arról, hogy a cég semmiféle felelősséget nem vállal a sorsuk iránt, amint vége az útnak, ha továbbra is karanténban kell maradniuk, nekik kell fizetni a helyi szállodát (amit a hatóságok jelölnek ki), és megoldaniuk majd a hazaútjukat. Természetesen a legtöbb utas ezt nem vette túl jó néven, így sok órám telt az elégedetlenkedéseik hallgatásával, ami teljesen érthető, bár érzelmileg borzalmasan kimerítő volt.
Mindezek mellett, hogy minél több lehetőségem legyen kimenni a partra és a pingvinekkel haverkodni, Henryvel úgy kértük a szerződésemet, hogy az expedíciós csapat munkájába is besegíthessek. Így a kilenc napos utakból négy-ötöt az öltözőben vagy úgynevezett „sárszobában” töltöttem, ahol segítettem a vendégeknek felöltözni, rádión tartottam a kapcsolatot Henryvel, aki a parton szervezkedett, meg a gumicsónakok vezetőivel, akik a partra vitték az utasokat. Ez volt a munkám fizikailag legmegterhelőbb (napi 10-12 óra rohangálás, mászkálás, talpon levés és minikrízisek megoldása), de lelkileg és érzelmileg legkifizetődőbb része, ugyanis abból a 10-12 órából néhányat kint lehettem, ami minden egyes alkalommal feltöltött. Olyankor, ha csak pár pillanatra is, de sikerült elfelejteni minden aggodalmat és nehézséget és a jelenben lenni, hálatelt szívvel.
Ennek az első útnak a végén derült ki az, hogy sokkal nagyobb kihívásokkal jár majd ez az élmény, mint amire számítottam. Az időjárás annyira rossz volt – hurrikán a Drake-szoroson –, hogy egy nappal el kellett halasztanunk a visszautat. Az utasok ezt meglepő lelkesedéssel fogadták, de aztán jött a fekete leves: az összes repülőjegyüket újra kellett foglalni. Ezt ketten egy kollégával vezényeltük le. Nagyon stresszes és fárasztó néhány óra volt, nyilván szerettünk volna segíteni mindenkinek, de időbe és sok-sok próbálkozásba telt mindent megoldani, az utasok pedig egyre türelmetlenebbek, idegesebbek és udvariatlanabbak lettek.
Végül megnyugodtunk abban, hogy megtettük, ami tőlünk telt, de ettől kezdve mindenki elkönyvelte, hogy akkor a repülőjáratokkal kapcsolatos kérdésekért is én felelek, ami rengeteg fejfájást és stresszt okozott a jövőben. Erről persze ekkor még mit sem sejtettem, örültem, hogy sikeresen letudtuk az első utat, és vártam a következőt, amikor egy nagyon különleges hely volt az úticél, de erről majd legközelebb…
Ez a bejegyzés egy sorozat része. Az antarktiszi kalandjainkhoz kapcsolódó összes írást itt találod.
Kedves Fiók 