A hétvége, amikor idegenvezetőset játszottunk

Néhány nappal azelőtt, hogy Henry hazaérkezett volna Grönlandról, üzenetet kaptam valakitől, akit a hajón ismertünk meg, hogy jönnek Romániába, és szívesen meglátogatnának. Az érkezésük ugyanarra a napra esett, mint Henryé, ami nem volt ideális, de mivel nem mindennap fordul elő, hogy amerikai vendégünk érkezzen, igent mondtunk a fogadásukra. Végül több, mint egy hetet töltöttek nálunk, ami alatt sokat mászkáltunk és turistáskodtunk.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a bejegyzést, hiszen ezek a helyek máskor is megjelentek már a blogomon. Aztán egyrészt úgy voltam vele, hogy a „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” elve alapján mindegy, hányszor mész el valahová, az élmény és az azzal kapcsolatban megfogalmazott gondolatok mindig másak lesznek egy kicsit. Másrészt meg, újrakerestem azokat a régebbi bejegyzéseket, és több esetben már nem tetszett, akkor hogyan szerkesztettem meg a képeket, szóval arra jutottam, nem baj, ha többször is dokumentálva vannak.

Így utólag összefolynak kissé a napok – pedig egy hét sem telt el azóta –, a fotókra kell hagyatkoznom, hogy fel tudjam idézni, mikor mi történ. Csütörtökön érkeztek a fiúk, a pénteket meg eleve pihenősre terveztük, de aztán én ráadásul összeszedtem valami borzalmas gyomorrontást, egész éjjel hánytam és ment a hasam, így másnap alig bírtam megállni a talpamon. Szombatra szerencsére már jobban voltam, így felkerekedtünk és Segesvár felé vettük az irányt.

Az első megállónk a berethalmi erődtemplom volt, ahol Henry sem járt még, ugyanis 2020-ban, amikor egy hasonló körúton útba ejtettük, zárva találtuk. Most előre ellenőriztük a nyitvatartást, és oda mentünk először. A templom már messziről is lenyűgöző, ahogy a dombon magaslik, de bent is érdemes körbejárni, főleg, ha érdekel a történelem, ahogy a mi vendégeinket.

Engem mostanában nagyon hív a romantikus, hétköznapokból kiszakadt fotók készítése, és milyen jobb kellékeket lehetne találni ehhez, mint egy hosszú ruha, egy nagy kalap és egy vár vagy templom? Bár nem voltak konkrét elképzeléseim arról, hogy milyen tartalmakat szeretnék készíteni ezen az úton, sikerült összehozni néhány fotót és videót, amivel igazán elégedett vagyok.

Berethalom után a következő állomásunk a keresdi Bethlen-kastély volt. Ettől a helytől nem vártam különösebben sokat (legutóbbi ottjártamkor dolgoztak rajta, és fel volt minden túrva), de elkaptunk egy fölöttébb lelkes és türelmes idegenvezetőt, aki mindent megmutogatott és elmesélt. Így a tervezettnél jóval hosszabban időztünk, de nem bántuk, érdekes és informatív látogatás volt.

Végül eljutottunk Segesvárra is, amihez – talán már tudjátok – engem gyerekkori emlékek fűznek, így kiemelten kedves a szívemnek, bár Henryvel megállapítottuk, hogy sokkal barátságosabb volt azért a járvány idején, amikor rajtunk kívül két-három ember lézengett csak a várban. Most meleg is volt és tömeg is, de azért sétáltunk egy jót.

Másnap ismét autóba ültünk, ezúttal Brassó felé, ahol a vendégeink egy másik ismerősüket szerették volna meglátogatni. Közben az interneten kinézték a kőhalmi várat, így ott is megálltunk. Ez az egyik kedvencünk az erdélyi – romos állapotban levő – várak közül, mert viszonylag szépen rendben van tartva és a kilátás is látványos (szemben például a barcarozsnyóival, amiről csak olyan emlékeim maradtak meg, hogy egy koszfészek és bazár szomorú keveréke).

Javaslatunkra a törcsvári kastélyhoz is elmentünk, na nem Drakula miatt (ami egyébként nem érdekelte különösebben a vendégeinket), hanem mert maga az épület valóban lenyűgöző. Persze a legutóbbi emlékeink erről a helyről is a járvány alatt születtek, most meg merőben más és nagyságrendekkel kellemetlenebb élmény volt. A random látogatókon túl két iskolás csoportot is kifogtunk, szóval volt tömegnyomor és ricsaj rendesen. Ha tehetitek, ne hétvégén menjetek!

elköszöntünk – ideiglenesen – a fiúktól, majd hazafele indultunk, hogy kipihenjük az élményeket, és rákészüljünk a következőkre. Szórakoztató hétvége volt szép látnivalókkal, finom kajákkal, jó társasággal, bár mindig nevetnem kell azon, Henryvel mennyire átmentünk remetébe, és mint két öreg, akit a világon minden tud irritálni, teljesen ki tudunk borulni az embereken. Imádunk utazni, de rajtunk kívül ne legyen más ott – fölöttébb ironikusnak tartom ezt a gondolatot, hiszen a szép helyek okkal népszerűek, és ugyanolyan joga van másnak is megnézni őket, ezzel teljesen tisztában vagyok. És mégis…

Ugye nem vagyok egyedül ezekkel az enyhén mizantróp elmélkedéseimmel?