Kisbabánk lesz ♡

Hihetetlen öröm számomra, hogy eljött végre a pillanat, amikor úgy érzem, megoszthatom veletek a hírt, meg úgy egyáltalán, hogy leírhatom ezt a mondatot: kisbabánk lesz! Évek vágyódása, hónapok próbálkozásai, rengeteg könny és aggódás előzte meg ezeket a sorokat, a továbbiakban pedig igyekszem őszintén mesélni a megéléseimről.

Rengeteg a tévhit a termékenységgel és a fogantatással kapcsolatban, amelyek irreális elvárásokat ébresztenek a leendő szülőkben, főként a nőkben. A filmekben és sorozatokban vagy azt látjuk, hogy a termékenységi ablak kb. 15 perc, amit tűpontosan be kell lőni, vagy hogy valaki egyszer nem védekezik, és hopp, máris ott a nemkívánt terhesség. A közösségi média legtöbbször ugyanennyire végletes, csak a boldog bejelentéseket látjuk, vagy azokat a történeteket, amelyekben ez nem adatott meg.

De mi van az „átlagos” fogantatástörténetekkel, a nagy többséggel? A hónapokon vagy éveken keresztül tartó próbálkozásokkal vagy az elvesztett életekkel? Persze mindenki maga tudja, mit és mennyit szeretne megosztani a tapasztalataiból, de talán kevésbé éreznénk magunkat egyedül, ha nyitnánk egymás felé, ha osztozni tudnánk egymás örömeiben és fájdalmaiban.

Mi szerencsések vagyunk, ötödik próbálkozásra, természetes úton fogant meg a babánk. Most így visszagondolva úgy tűnik, nem volt olyan hosszú az az időszak, de benne lenni, minden egyes menstruációt veszteségként megélni iszonyatosan nehéz és érzelmileg megterhelő volt.

Henryvel előre megbeszéltük, hogy nem görcsölünk rá a dologra. Addig próbálkozunk, míg szerencsével nem járunk, ha meg nem ez volt nekünk megírva, azzal sincs semmi baj, akkor majd az örökbefogadással próbálkozunk. Persze nem lehet a gyerekvállalásra egy érzelmektől mentes „projektként” tekinteni, hiába hiszi azt az ember, hogy felkészült, érzelmileg érett, érti, hogyan működnek a dolgok, a valóság ennél sokkal maszatosabb.

Az első hónapban, amikor próbálkoztunk, volt, hogy azért sírtam, mert túl nagynak éreztem a nyomást. Akkor már szinte egy éve követtem a ciklusomat a termékenységtudat módszerrel, elég jól be tudtam azonosítani a termékenységi ablakomat, és tényleg bele is adtunk mindent… De az ennedik próbálkozás után azt éreztem, hogy ez már nem az én testem, nem engem szolgál, hanem egy babagyár.

Megbeszéltük a dolgot, ismét megegyeztünk, hogy van időnk, nincs okunk stresszelni. Ez pillanatnyilag segített, de amint bezárult a termékenységi ablakom, elkezdtem számolni a napokat a következő menstruációmig, reménykedve, hogy elmarad. Henry is kétnaponta megjegyezte, hogy nagyon boldoggá tenné, ha várandós lennék már.

A ciklusom huszonharmadik napjának reggelén véres volt a wc papír. Összetörtem. Nem akartam elfogadni. A remény és a csalódástól való félelem között egyensúlyozva a testem jelzései értelmezhetetlenné váltak. A görcsöket, az érzékeny melleimet, a derékfájást — a menstruáció egyértelmű és szokásos előhírnökeit a terhességi hormonokkal akartam magyarázni.

Ahogy teltek a napok, egyre egyértelműbbé vált, hogy ez menstruáció lesz. Kiírtam magamból az érzéseimet — ezt a szöveget akkor kezdtem el. Elfogadtam, megnyugodtam. Amikor megjött, szinte megkönnyebbültem. Új ciklus. Új kezdet. Új lehetőség.

Tudva, amit ma tudok, örülök, hogy akkor nem jött össze, volt ugyanis az elmúlt hónapokban néhány hét, amikor a hányinger és a fáradtság uralta a napjaimat. A hajón, folyamatos pörgésre kényszerítve nem tudom, hogyan viseltem volna ezt. Persze ezen már kár filózni, hiszen az egy másik várandósság, egy másik baba, egy másik helyzet lett volna, de hálás vagyok, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy.

Négy ciklusban próbálkoztunk, mielőtt Henrynek ismét el kellett utaznia a hajóra, ezúttal nélkülem. Mindegyik próbálkozást kicsit másképp éltem meg. Volt, hogy megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, nem állok még készen az anyaságra. Volt, hogy összetörtem, napokig sírtam.

Egy matematikai egyenletként gondoltam a fogantatásra, aminek minden elemét ismerem, kiszámíthatónak kell hát lennie az eredménynek. Kontrollálni akartam a folyamatot, és azt éreztem, biztosan valami baj van velem, rossz nő vagyok, alkalmatlan az anyaságra. Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal, és hatalmas ölelést küldök mindenkinek, aki érzett már hasonlót.

Végül májusban, amikor Henry nem volt itthon, úgy döntöttem, megpróbálom elengedni a dolgot. Persze addig is megkaptam a „nem kell rágörcsölni” tanácsot, de bárki, aki volt már hasonló helyzetben, valószínűleg tudja, mennyire nehéz ez. Úgy, hogy Henry nem volt itthon, végre sikerült. Abbahagytam a ciklusom követését, elraktam a hőmérőt, magamra figyeltem. Kialakítottam magamnak egy kellemes rutint, éltem a mindennapjaimat, és vártam Henryt haza.

Természetesen, az évek megfigyelései már annyi tapasztalatot nyújtottak, hogy hőmérő nélkül is be tudtam lőni, mikor lesz az ovulációm, és tudtam, hogy júniusban körülbelül pont akkor lesz, amikor Henry hazaérkezik. Neki ezt nem mondtam, és én magam is igyekeztem úgy felfogni a dolgot, hogy most örülünk egymásnak, hiszen másfél hónapig nem találkoztunk, nem feltétlenül a „gyermekcsinálás” a lényeg.

Szeretném, ha tudnék valami csodaszert vagy tuti tippet ajánlani azoknak, akik éppen próbálkoznak, minden hónapban reménykednek, és nem azt az untig hangoztatott és nagyon idegesítő klisét kellene leírnom, hogy „akkor fog megtörténni, amikor elengeded”, amikor nem görcsölsz rá, de nálunk valóban ez volt.

Természetesen nagyon sok minden közrejátszhatott ebben. Lehet, hogy pont akkor ürült ki a hajós stressz a szervezetemből vagy a Covid utóhatásai. Lehet, hogy akkorra sikerült visszaszoknia a szervezetemnek az itthoni légkörhöz és megerősödnie. Ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Amit viszont tudunk, hogy Henry hazaérkezésének napjától számított pontosan kilenc hónapra írták ki a szülésem időpontját. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy sem a fogantatást, sem a születést nem lehet ennyire tűpontosan meghatározni, és hogy a kilenc hónap igazából nem is egészen annyi, mégis, annyira jól esik a lelkemnek ez a véletlen egybeesés.

Most vagyok a tizenharmadik hétben, hivatalosan is megkezdtük a második trimesztert, ami kicsit ilyen érzelmi vízválasztó Henrynek meg nekem, hiszen az első trimeszterben még bármikor előfordulhat spontán vetélés. Most már én is el merem hinni, hogy valós ez a dolog, hogy valóban egy baba növekszik a pocakomban. Most már merek örülni neki.

Rengeteg érzelmet felkavart bennem a várandósság, egy rakás negatívumot is, amire nem számítottam. Azt hittem, ha végre megtörténik, tíz centivel a föld fölött fogok lebegni, de nem ez történt, sőt, időnként nagyon nehéz volt. De erről majd egy másik bejegyzésben beszélek.

Addig is köszönöm, hogy ezt elolvastad, köszönöm a már eddig érkezett kedves szavakat és gratulációkat, hogy örülsz az örömünknek. Ha pedig éppen próbálkoztok, és nem akar összejönni, vagy már várandós vagy és nem tudsz minden pillanatban örülni neki, tudd, hogy nem vagy egyedül. Ölellek sokszor!