2022: a pingvinektől a szamárig

Azt hiszem, az ember minden év végén kicsit azt érzi, „mégis mi a fene volt ez, és különben is, hová tűnt az a 365 nap?”, de 2022 számomra különösen ilyen volt. Hihetetlenül furcsa belegondolni, hol kezdtem és hogyan végeztem az évet, és mi minden történt a két pont között.

Eredetileg egy évértékelő videót terveztem kirakni a két ünnep között, de aztán inkább kivettem (majdnem) két hét szabadságot, ami alatt arra jutottam, hogy egyébként is jobb lenne ez blogbejegyzés formájában, hogy fotókat tudjak csatolni hozzá. Szóval íme.

Az Antarktiszon

Január elsejét azzal kezdtük, hogy beugrottunk az óceán -0,7 fokos vizébe. Akkor ugye egy turistahajón dolgoztunk az Antarktisz körül, sokadik utunk volt már az, de az első alkalom, hogy Henryvel úgy döntöttünk, mi is ugrunk, pedig azelőtt több alkalom is adódott volna. Addig valahogy nem éreztem a késztetést (Henry már többször részt vett ilyesmiben), de akkor másodpercek alatt döntöttük el, hogy ez lesz A nap, és pillanatokkal később már csobbantunk is.

Semmihez sem fogható érzés volt, mintha az összes sejtemben egyszerre maximumra tekerték volna az aktivitást és érzékelést. Nem is éreztem, hogy hideg lenne a víz, csak azt, hogy nagyon-nagyon sós, és azt, hogy a „testemben vagyok”. 

A szilveszteri parti viszont, mint utólag kiderült, egy óriási Covid-góc volt, ami igazából senkit nem lepett meg, de a következményeire azért nem számítottunk. Napok alatt szinte mindenki lebetegedett, Henryt meg engem is beleértve. Nekem már hat napja voltak tüneteim – minden reggel teszteltek –, mire kijött a pozitív eredmény, és szétválasztottak Henrytől, karanténba tettek. Kb. két nappal később aztán ő is pozitív lett, így visszaköltözhettünk a szobánkba.

Az út végén még mindig pozitív volt a tesztünk, így a cég vezetősége úgy döntött, hogy szárazföldi karanténba helyeznek minket. Kaptunk hát még tíz nap szabadságot, amelynek nagy része alatt nem hagyhattuk el a szobánkat, de az utolsó napokban már igen, így volt lehetőségünk járkálni egy kicsit a városban és a környező erdőkben, ami csodálatos volt. Azóta imádom azt a környéket, hogy 2020 februárjában meglátogattam Henryt ott.

Ezt követően még három utunk volt, amiből több szempontból is az utolsó volt a legemlékezetesebb. Először is azért, mert ekkor házasodtunk össze Henryvel végre hivatalosan is. Ezt talán kevesen tudjátok, de az esküvőnkből, amire 2021 májusában került volna sor, végül csak gyűrűhúzás lett, a papírokat nem sikerült aláírnunk, mert Henry iratai nem voltak rendben. A hajón meg várt ránk egy Valentin-napi út, amelyen volt anyakönyvvezető, és több pár is ott tartotta az esküvőjét. 

A miénket Henry teljesen titokban, a tudtom nélkül szervezte meg, és amikor elmondták, annyira sokkolt a dolog, el sem akartam hinni. Erről majd írok valamikor egy részletes bejegyzést – talán az évfordulónk alkalmából – valószínűleg exkluzív Patreon tartalomként, de dióhéjban: összegyűjtött és elküldött minden szükséges papírt (sokkal könnyebben ment, mint Romániában…), megbeszélt és leszervezett mindent, még a menyasszonyi ruhámat is becsempészte a csomagjába és hónapokig rejtegette az ágyunk alatt. Hihetetlen élmény volt, amire a Mennyország-kikötőben (Paradise Harbour) került sor, és még teljesen fehér pingvint is láttunk aznap!

A másik dolog, ami miatt nagyon emlékezetes volt ez az út az, hogy a végén kiraktak minket a hajóról. Henryt utolsó nap, amikor már a kikötőben voltunk, kirúgták azzal, hogy csomagoljon, délután el kell hagynia a hajót. Velem szemben még ennyire sem vették a fáradtságot, egyszerűen odaadták az én repjegyem is Henrynek. A mai napig egyetlen sort sem kaptam a volt főnökömtől erre vonatkozóan. 

Rengeteg probléma volt ezzel a céggel, nem csak nekünk, a kollégáknak és az utasoknak is, és cseppet sem bántuk, hogy hazajöhetünk, de ilyen bánásmódra azért mégsem számítottunk, főleg, mert hónapokon keresztül éjt nappallá téve gürcöltünk, csomó mindent lenyeltünk, olyan dolgokat is elvégeztünk, amihez közünk nem kellett volna legyen. A hajós munkáról és csalódásokról egyébként beszéltem részletesen egy Libikóka podcast epizódban, ha kíváncsiak vagytok, hallgassátok meg. 

Így történt, hogy a 30. születésnapomat egy repülőn töltöttem, útban haza, miközben Ukrajnában kitört a háború. Mennyire bizarr ezt is leírni.

Tavasz itthon

Négy hónap távollét után elég nagy sokk volt ismét itthon lenni. Vissza kellett rázódni a mindennapokba, a rutinba, a bevásárlásba, főzésbe, mosásba, takarításba. Amikor egy hajón dolgozol, mindezekre nem kell gondolni, több szempontból olyan, mintha ismét gyerek lenne az ember, csak közben nagyon sok pénzt keres.

Sorra vettük azokat a dolgokat, amelyek hiányoztak, a sétákat, a mozit, a társasjátékozást, az éttermekben evést, és persze a rengeteg cica-simogatást, és élveztük a nyugit, a csendet. Egyrészt nagyon jó volt mindez, kellett és jól esett, de másrészt nehéz is. A mindennapi nyüzsgésből, amikor mindenhol emberek vesznek körül és folyton feladatok várnak rád, hirtelen ránk szakadt az óriási szabadság, és én egy ideig eléggé el voltam veszve benne.

Nehezen találtam a helyem és azt, hogy mit is szeretnék csinálni. Mielőtt elmentünk volna a hajóra, rengeteg tervem volt az online jelenlétemmel és a tartalomkészítéssel kapcsolatban, de bele telt egy kis időbe, míg sikerült ismét felvennem a fonalat.

Közben a lakásunk bővítésével is foglalkoztunk, mert míg el voltunk utazva, arra jutottunk, hogy jól jönne egy gardróbszoba, ebbe vágtunk hát bele, és milyen jól tettük! Az egyik kedvenc helyiségem lett az otthonunkban. És ha már adott volt a felfordulás, a hálónkat is átalakítottuk, vettünk végre egy rendes franciaágyat és minimalizáltuk a bútorok mennyiségét. Sokkal letisztultabb és kellemesebb lett így az összhatás.

Április elején Budapestre utaztunk, hogy a barátainkkal találkozzunk. Henrynek közben néhány napra Franciaországba kellett mennie, így egyedül voltam, barátnős, turizós, vásározós programokban vettem részt, és kicsit le is betegedtem, de összességében nagyon jól telt.

A hónap végén Henry egy másik cégnél kezdett munkát, és ismét hajózni ment, ezúttal Grönland környékére, nélkülem. Az év további része úgy telt, hogy néhány hetet távol volt, néhányat itthon, ami iszonyatosan nehéz volt. Amikor elment, azt kellett megszokni, amikor hazajött, akkor meg azt. Szerintem ezt csak az érti, aki volt már hasonló helyzetben. Én alapvetően jól elvagyok egyedül meg a kis rutinjaimmal, de persze voltak időszakok, amikor nagyon hiányzott.

Míg Henry el volt utazva, bepótoltam néhány sorozat-kimaradást, dolgoztam, nagymamám kiscicáival ismerkedtem, és csomót bicikliztem, ami mind nagyon jó volt. A május az egyik kedvenc hónapom, és azt hiszem, idén sikerült igazán kiélveznem.

Nyári kalandok

Június elején ismét Pestre utaztam, ezúttal egyedül. A látogatásom fő célja az volt, hogy szerettem volna egy új tetoválást, mielőtt Henry hazaér, és ismét elkezdünk próbálkozni a babával, ugyanis Bia nem ajánlotta a várandósan varratást.

A teherbeeséssel még a hajón elkezdtünk próbálkozni, és óriási csalódás volt számomra, hogy nem jött össze egyből, mivel azelőtti évben elvégeztem egy termékenységtudat tanfolyamot, és azt hittem, tökéletesen ismerem a testem, minden megy hát majd, mint a karikacsapás.

A valóságban persze fáradtak voltunk és stresszesek, a Covidból próbáltunk éppen felépülni, így nem csoda, hogy nem jött akkor össze. Visszagondolva persze sokkal jobb így, de akkor nehezen éltem meg. A hazaérkezésünket ismét néhány csalódott hónap követte, így amikor Henry áprilisban elutazott, úgy döntöttem, elengedem kicsit a dolgot. Abbahagytam a ciklusom követését és a hőmérsékletem mérését, és igyekeztem csak úgy lenni, megélni és élvezni a mindennapokat, nem görcsölni.

Henry június 16-án ért haza a hajóról, és az orvosom szerint aznap teherbe is estem (sőt, az első számítások szerint még azelőtt, amin elég sokat nevettünk). Ugyancsak aznap érkezett két vendégünk is, akiket a hajón ismertünk meg, és velünk töltöttek aztán pár napot. Megnéztük velük a kötelezőket, a berethalmi erődtemplomot, Segesvárt, és a törcsvári kastélyt, illetve Szebenbe és az Astra múzeumbe is ellátogattunk.

Miután hazautaztak, volt néhány napunk Henryvel kettesben, aztán július elsején ismét vendégünk érkezett. Ekkor már sejtettem, hogy várandós vagyok, mert nagyon kívánós lettem, és a szagokra is érzékeny, de csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Tudtam, hogy valószínűleg túl korai, hiszen még a menzeszem sem késett, de így is nagyon csalódott voltam. 

Amikor a vendégünk elment, Henryvel elvonultunk néhány napra egy faházikóba a hegyekbe. Végül itt csináltam újra tesztet, de akkor már annyi tünetem volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy pozitív lesz, bár továbbra is féltem a csalódástól. Hatalmas volt a boldogság, de egy ideig még megtartottuk magunknak a jó hírt, és élveztük a forró nyári napokat.

Augusztus elsején nyaralni mentünk, előbb Berlinbe, onnan meg Henry szüleihez. Én közben nagyon lebetegedtem, és gyógyszert sem tudtam szedni, így kb. a pihenés volt az egyetlen opció, ami szerencsére aztán meg is oldotta a dolgot. Néhány nappal később repültünk tovább Lengyelországba, ahová esküvőre voltunk hivatalosak, és egy kisebb körutat is leszerveztünk – még mielőtt tudtuk volna, hogy várandós leszek. Sajnos ez pont az első trimeszter legémelygősebb és -fáradékonyabb időszakára esett, így nem telt felhőtlenül, de gyönyörű helyeken jártunk.

Néhány nappal azután, hogy Lengyelországból hazaértünk, Henrynek már el is kellett utaznia ismét a hajóra, így a nyár további részét egyedül töltöttem, és próbáltam nem szétszorongani magam mindenen, ami a testemmel történt, és amiről nem tudtam, hogy normális-e. Szerencsére a rosszullétek nagyjából tényleg arra az időszakra korlátozódtak, míg nyaralni voltunk, és a hazaérkezésünk után gyorsan eltűntek, így a várandósságom további része, egészen a harmadik trimeszter beköszöntéig kellemesen telt.

Pocakos ősz

Tavaly több beszélgetésre is felkértek fenntarthatóság, utazás, Izland, mindenféle témákban, amiért nagyon hálás vagyok. Az egyikre szeptember elején került sor a Sepsi Tabakó Fesztiválon. Hideg volt és esett az eső, én meg nagyon nem akartam megfázni, így a koncertezés és bulizás kimaradt (helyette elmentem egyedül moziba), de így is nagyon izgalmas volt az egész, főként, hogy ez volt az első olyan meghívásom, ahol a belépőjegy mellett a szállást és az útiköltséget is állták, így úgy éreztem magam, mint egy igazi menő tartalomkészítő.

Ha már tartalomkészítés… Az ősz legnagyobb eseménye ezen a fronton az volt, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni a YouTube videók készítésével. Ez a gondolat régóta foglalkoztatott, a Patreon oldalamra vagy Instagramra kirakott videók elkészítését nagyon élveztem, de sokáig dolgozott bennem az imposztor-szindróma, az attól való félelem, hogy nem lesz elég jó, amit csinálok, vagy senkit nem fog érdekelni. Szeptember elején viszont valami átkattant, és négy hónap alatt több mint húsz videót publikáltam, amire nagyon büszke vagyok. A fogadtatás is hihetetlenül pozitív volt, amit mai napig nem sikerült feldolgoznom, de természetesen nagyon örülök neki.

Imádtam egyébként, hogy a várandósságom második trimesztere nagyrészt őszre esett. Valószínűleg írok majd egy külön bejegyzést erről, de fantasztikus volt ez az időszak. Csodásan éreztem magam, tele voltam energiával és motivációval, és nagyon élveztem öltöztetni az egyre gömbölyödő pocakom – valószínűleg emiatt is készült több divattal kapcsolatos tartalom ebben az időszakban.

Október elején ismét Pestre utaztunk Henryvel, én itthonról mentem, ő meg a hajóról, és ott találkoztunk. Csodálatos őszi napok voltak ezek, tele kedves találkozásokkal és finom kajákkal. Mostanában többször is eszembe jutott, mennyire hiányzik a város és az ott élő barátaim, de nem tudom, legközelebb mikor jutunk el.

A hónap végén még egy erdélyi kiruccanásra is elmentünk, hogy kiélvezzük a táj színeit. Valóban egy gyönyörű napot kaptunk el, hihetetlen fényekkel és színekkel. Fantasztikus fotók születtek, amelyek közül többet felhasználtam aztán a 2023-as naptáramhoz is.

Henrynek novemberben ismét el kellett utaznia, de előtte még tartottunk egy pocakos fotózást az esküvői fotósunkkal, ami minden elvárásomat felülmúlta. Egy csodás délutánt töltöttünk együtt, és hihetetlenül cuki képek születtek.

Az ősz nagyrésze aztán munkával telt, illetve november végén elkezdtem szülésfelkészítőre is járni.

Családi ünnep

December 5-én hazaért Henry, így a következő hetek tervezéssel, fészekrakással, baráti találkozásokkal és családi együttlétekkel teltek, ami mind nagyon-nagyon jó volt. A karácsony is hasonlóan telt, rengeteg finom kajával és sok-sok társasjátékozással.

December 16-án Babó hat hónapos lett, és olyan volt, mintha nézte volna a naptárat, másnaptól már kezdtek is jelentkezni a harmadik trimeszter csodálatos velejárói: fáradékonyság, gyomorsav, dagadó kezek és lábak, fájdalom a lábaimban, csípőmben, derekamban, csuklómban – hogy csak néhány dolgot említsek.

27-én Henrynek ismét el kellett utaznia – remélhetőleg egy ideig utoljára –, így a szilvesztert a szüleim társaságában töltöttem. Megnéztük a Szentivánéji álom egy modern feldolgozását a színházban (innen a szamár a címben), majd beszélgettünk és játszottunk. Magamhoz képest egészen sokáig fent maradtam, amit aztán egy hétbe telt kiheverni.

Micsoda év! Így ahogy most összeszedtem az eseményeket és az emlékeimet ehhez a bejegyzéshez, meglepett, milyen sokat voltunk távol egymástól Henryvel, mert bár a pillanatban sokszor nagyon nehéz volt, és irdatlanul hiányzott, annyira gyorsan teltek a napok és a hetek, hogy sokszor fel sem tűnt, hogyan repül el egy hónap. Azért nem tagadom, nagyon várom már, hogy hazajöjjön és itthon is maradjon, és hogy elkezdjük kis családunk életének egy új fejezetét.

Az esküvői fotóinkat Pía Harboure, a pocakosakat pedig Metz Balázs készítette.