Második trimeszter: a lélek és a test változásai

Nehéz erről az időszakról nem szuperlatívuszokban beszélni. Pontosan olyan volt számomra, amilyennek leírni szokták, ahogyan elképzeltem. Csodálatosan éreztem magam a bőrömben, de a lelkemben eközben is dúltak a viharok.

Arról már meséltem, hogy az első trimesztert eléggé nehezen viseltem. Bár határtalan volt az örömöm, a hálám, a boldogságom, rengeteg kellemetlenség és szorongás is jött a várandóssággal, amelyekre nem voltam felkészülve. Persze, arra számítottam, hogy majd valószínűleg rosszul leszek, de arra nem, hogy naponta hányszor fog átfutni az agyamon, vajon minden rendben van-e a babámmal, vajon minden rendben van-e velem, vajon normális-e, amit megélek.

A lélek dolgai

A második trimeszter kezdetére aztán megtanultam jobban navigálni ezeket az érzéseket. Rájöttem, hogy bár nem szerencsés internetről diagnosztizálni, a legtöbb esetben tökéletesen megnyugtató választ kaptam ott a kérdéseimre. Amikor meg nem, olyankor feljegyeztem az aggodalmaimat, hogy az orvosommal megbeszéljem majd, ha meg sürgős volt, írtam neki. Sikerült elengednem az azzal kapcsolatos félelmemet, hogy vajon mit fog gondolni rólam, ha „hülyeségeket” kérdezek, és ez rengeteget segített abban, hogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb legyek.

Közben a fáradékonyságom és a rosszulléteim is elmúltak, visszatért az energiám, a motivációm és a munkakedvem. Ekkortájt döntöttem el azt is, hogy végre valóra váltom az évek óta dédelgetett álmom, komolyan veszem a videózással kapcsolatos ambícióimat, és több időt és energiát fektetek a YouTube csatornámba. Belevetettem hát magam a munkába, és elmondhatatlanul élveztem.

Az óriási munkakedv és motiváció mögött azonban volt egy mumus is, ami most is gyakran velem van: a ketyegő óra érzése. Mivel az emberek előszeretettel hangoztatják a „most aludj, amíg tudsz”, „meglátod, majd nem lesz időd semmire”, „pisilni sem fogsz tudni nyugodtan” típusú mondatokat, folyton ott motoszkált bennem, hogy bizonyos értelemben a szüléssel véget ér az életem. Harag és gyász volt, van bennem most is, olyan érzések, amelyeket nem könnyű megélni, beszélni róluk meg még kevésbé. 

Akartam, akarom ezt a gyereket, anya szeretnék lenni, mégis volt bennem egy félelem, hogy az anyaságban elveszítem önmagam, és ez pánikot keltett bennem. Úgy éreztem, hogy most kell mindent csinálnom – dolgoznom, pihennem, Henryvel és a barátaimmal lennem, a hobbijaimra időt szánnom –, amíg még tudok, amíg át nem veszi teljesen ez a kis élőlény az irányítást az életem felett. 

Voltak napok, amikor úgy éreztem, futok körbe, mint egy fejetlen csirke, és már soha nem fogom utolérni magam. Kész, ennyi volt, eddig kellett volna mindent is elérni és megvalósítani, néhány hónap, és már senkit nem fognak érdekelni a vágyaim, az álmaim, a terveim, engem is beleértve. Talán már nem is lesznek. Már nem Panni leszek, hanem anya. Valakinek az anyja és valakinek a felesége. Megszűnök önmagamban és önmagamért létezni, csak másokhoz – ehhez a két férfihez – való viszonyomban fogok számítani.

Sokat segített, hogy felismertem, megéltem, és kimondtam ezeket az érzéseimet, hogy átbeszéltem őket többek között Henryvel és más anyuka ismerősökkel is. Nem múltak el teljesen, de csitultak. Most úgy gondolom, hogy olyan lesz az anyaság, amilyenné teszem, azt hozok ki belőle, amit akarok, és nem kell senki más példáját követnem. Biztosan lesznek benne kihívások, nehézségek, álmatlan éjszakák, de attól én még én maradok. 

Ez a jó meg a rossz hír is. Nem leszek varázsütésre mindentudó, tökéletes szuperanyuka, de ez nem is baj. Tovább tanulok, fejlődök és alakulok majd, de nem kell közben teljesen háttérbe szorítanom önmagam.

A test dolgai

Ezzel az identitásválsággal egyidőben megéltem azt, amit addig soha: hogy a testem egy csoda. Bár az utóbbi években sokat javult a külsőmhöz való viszonyom, soha annyira tökéletesnek nem láttam magam, mint azokban a napokban. Vagy talán inkább úgy fogalmaznék: végre nagyobb hangsúlyt kapott az, hogy mit tesz értem és a babámért a testem, mint az, hogy hogyan néz ki közben.

Nem nagyon emlékszek egy olyan pontra az életemben, amikor ne láttam volna a hasamat túl nagynak. Ha most visszanézem a 10-12 éves koromban készült fotókat, ezt egyszerre tartom szívszórítónak és nevetségesnek, de tisztán él az emlékezetemben, mennyire szégyelltem az apró zsírpárnát a csípőm körül.

Hogy miért gondoltam ezt, talán nem kell túlmagyaráznom. A patriarchális társadalom és a kapitalista rendszer óriási hangsúlyt fektet a külsőségekre, de főleg a nők külsejére. Elérhetetlen szépségideálokat kreál, amelyeket aztán rendszeresen megváltoztat, csak hogy biztosan mindenki elégedetlen legyen magával. Talán ismerős lehet az a tavaly novemberi, nagy port kavart New York Post cikk, amely a 90-es évek betegesen vékony modell-trendjének visszatértét hirdette.

Ha az ember lánya kicsit a gépezet mögé néz, azonnal egyértelművé válik, hogy ez az egész a kontrollról szól. Amíg amiatt aggódunk, hogy hogyan nézünk ki, kevesebbet foglalkozunk valós problémákkal, például női egyenjogúsági kérdésekkel, és nem mellesleg, több pénzt költünk. Persze annyira át van mosva az agyunk pici korunktól, hogy hiába tudatosulnak ezek a dolgok felnőttkorban, a kisördögöt a vállunkról azért nehéz elhessegetni.

Nekem az utóbbi években mégis sikerült. Abbahagytam mindenféle diétázást, elkezdtem intuitívan étkezni és rendszeresen mozogni. Végre nem ingadozott a súlyom. Jól éreztem magam a bőrömben.

És mégis… 

Amikor az őszi gardróbomhoz meg a változó testemhez kerestem ruhákat, egy alkalommal felpróbáltam egy teljesen testhezálló kötött szoknyát és csillogó szemekkel, hatalmas mosollyal az arcomon simítottam végig a gömbölyödő pocakomon. Néztem az elégedett fejemet a tükörben, és belém hasított a felismerés: tudatalatt még mindig bennem volt, hogy valamilyennek kell lennem. Hogy nem vagyok elég csinos, vékony, szép ahhoz, hogy olyan ruhákat vegyek fel. Sikerült olyan darabokat találnom, amelyekben szépnek láttam magam, de voltak egész kategóriák, amelyeket messziről elkerültem.

Persze vannak színek, anyagok, fazonok, amelyek előnyösebbek lesznek x személynek, mint ipszilonnak, itt nem is ez a kérdés. Inkább csak arra jöttem rá, milyen kicsire próbáltam összehúzni magam addig. Megfelelni, elvárásokat teljesíteni, a kritikát elkerülni, tetszeni. Mások véleménye alapján élni az életem.

Azokban a napokban viszont, az egyre növekvő pocakommal éreztem, ahogy erősödik az öntudatom, a nőiességem és a dühöm is. Már nem akartam összehúzni magam. Ki akartam engedni a hasam, megmutatni a világnak. Azt gondoltam, hogy igen, ez egy csoda, de borzalmasan nehéz, fárasztó és kényelmetlen is, engedtessék meg hát nekem, hogy csak úgy legyek.

És voltam. És megéltem. És határtalanul élveztem.

Úgy ültem le megírni ezt a bejegyzést, hogy azt gondoltam, alig van mondanivalóm. Csak néhány hét telt el közben, de a harmadik trimeszter nehézségeinek tükrében idealizáltan a másodikat, és azt gondoltam, pár mondatban össze tudom foglalni, mennyire szép is volt. Aztán ahogy gyűltek a szavak a fehér lapon, úgy törtek fel a kellemetlenebb emlékek és a nehezebb érzések is.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem lehet csak a jóra és a szépre emlékezni, és csak azokról beszélni. De nem biztos, hogy érdemes. Minden érzés érvényes, mindegyik hozzátartozik az emberi léthez. Bár sokan vitatkoznának ezzel, és a pozitív gondolkodás fontosságát hangsúlyoznák, én úgy gondolom, az ember lelke egy mérleg: ha mindig csak a pozitív serpenyőbe tesz, soha nem lesz egyensúly. Azok a negatív érzések és gondolatok meg, amelyeket nagy erőfeszítéssel igyekezett a szőnyeg alá söpörni, előbb-utóbb úgyis előkerülnek majd elfojtások, megromlott kapcsolatok, betegségek formájában*.

A napokban megkérdezte valaki, hogy mi volt számomra eddig a legmeglepőbb dolog a várandósságban, és egyből tudtam a választ: a rengeteg tabu. Az, hogy mennyire nem beszél senki a várandóssággal járó érzések, tünetek, fájdalmak, kellemetlenségek hihetetlenül széles skálájáról. Hogy mennyire kevés él belőlük a köztudatban.

Ha ezekkel a bejegyzésekkel elérem, hogy csak egyetlen várandós nőben is csökkenjen a szorongás, az aggodalom és az elszigeteltség érzése, hogy normálisabbnak érezze magát, és tudja, hogy nincs egyedül, akkor már megérte a gondolataimat papírra vetni.

*Ebben a témában nagy szeretettel ajánlom Dr. Máté Gábor A test lázadása és Orvos-Tóth Noémi Szabad akarat című könyvét.

Borítófotó: Metz Balázs