Ahogy ezeket a sorokat írom, majdnem 39 hetes várandós vagyok. Már rendszeresen vannak jóslófájásaim, és gyakorlatilag bármelyik pillanatban megérkezhet a Babó. Mielőtt még ez megtörténne, mielőtt a szülés, a gyermekágy és a babaillat felülírná a megéléseimet, szerettem volna összefoglalni, milyen volt számomra várandósnak lenni, és melyek azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban azt kívánom, bárcsak valaki elmondta volna őket.
Elöljáróban természetesen ki kell hangsúlyoznom, hogy ezek az én megéléseim és tapasztalataim. Előfordulhat, hogy voltál már várandós, éppen az vagy, vagy leszel, és az általam megfogalmazattakból semmit sem fogsz megtapasztalni. És ez teljesen rendben van, hiszen minden nő, minden baba, minden várandósság más.
Inkább azért szedtem össze ezeket a gondolatokat, mert még úgy is, hogy nagyon szerettem volna és vártam ezt a babát, a várandósságom alatt többször úgy éreztem, mintha egy összeesküvés áldozatává váltam volna. Mintha a világ összes nője, aki átesett már ezen, megfogadta volna, hogy ők márpedig csak azért sem osztják meg a tapasztalataikat.
Egyrészt értem, hogy ez honnan jön, hiszen mindannyian tartunk az ítélkezéstől, a rosszalló pillantásoktól, a kéretlen tanácsoktól. Másrészt viszont azt gondolom, hogy egyszerűen nem lehet, hogy ennyi tabu övezze ezt az oly sokakat érintő témát.
Míg várandós nem lettem, csak a végletekkel találkoztam: egyfelől azzal, hogy ez a világ legcsodálatosabb dolga, egy áldott állapot és különben is elfelejtesz majd minden nehézséget, amint a kezedben tartod a gyerekedet; másfelől meg borzalmasan traumatikus szüléstörténetekkel, amik a frászt hozták rám. De valahogy a köztes állapotról, a hétköznapi fájdalmakról és kellemetlenségekről szinte senki nem akar beszélni, emiatt kb. minden meglepetésként ért.
Na, de a hosszú bevezető után vágjunk bele. Íme azok a dolgok, amelyek engem teljesen megleptek, és amelyekről nagyon szerettem volna, ha valaki előre tájékoztat.
1. A klisék csak a jéghegy csúcsa. Tudod, az ilyenek, hogy a harmadik trimeszterben sokat fogsz majd pisilni (előfordulhat, hogy már az elsőben is a hormonok miatt – nálam például ez volt), vagy hogy dagadni fog a lábad. Utóbbiról sem tudtam például, hogy ez mennyire kellemetlen és fájdalmas tud lenni, meg hogy a dagadás lelohad szülés után, de ettől függetlenül nagyon sok nőnek nem tér vissza a lába az eredeti méretéhez, így nagyobb cipőket kell hordania.
Úgy egyáltalán, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi fizikai fájdalommal tud járni az egész, főleg a harmadik trimeszterben. Ott van például a kéztőalagút-szindróma, amivel szerintem én is küzdök, bár senki nem diagnosztizálta, vagy a „sima” ízületi gyulladás. Emiatt sokáig fájt a csuklóm, néhány hete meg az ujjaim nagyon érzékenyek minden mozdulatra, a jobb kezem középső ujjbegyei pedig napok óta teljesen el vannak zsibbadva. Mostanra mondjuk legalább hozzászoktam, hogy ezek többsége normális, de a várandósság elején, ha szorongó típus vagy, minden a frászt hozza rád.
És ha már itt tartunk…
2. Minden miatt fogsz aggódni. Szerintem az első trimeszterben folyamatosan görcsben volt a gyomrom. Ez egyrészt nyilván amiatt volt, mert a legtöbb vetélés ebben az időszakban történik, de másrészt szintén az információhiány volt az oka, mert nem tudtam, hogy a megéléseim normálisak-e. Később is, amikor már elkezdett mozogni a baba, nem mondta el senki, hogy nekik is vannak aktívabb és nyugisabb napjaik, és az utóbbiakon teljesen ki voltam készülve, mert azt hittem, hogy valami baja van. Vagy amikor elkezdett csuklani, először nem voltam biztos benne, hogy az az, és nagyon megijedtem, hogy miért rángatózik.
A Pregancy+ applikáció, amit egy videómban már említettem, ilyen szempontból nagyon megnyugtató volt, mert abban rengeteg a hasznos infó, ahogy az is, hogy bármikor fordulhattam a kérdéseimmel a nőgyógyászomhoz. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy olyan személy kísérje a várandósságodat, akiben megbízol, akivel komfortosan érzed magad, és akitől mersz kérdezni. És tudom, hogy ez nagyon nehéz, sajnos nekem is sok negatív múltbeli tapasztalatom van ezen a téren, de muszáj próbálkozni és keresgélni, mert hihetetlenül sokat változtat a megéléseiden.
3. A testedhez való viszonyod hatalmas magasságokat és mélységeket élhet meg. Természetesen azzal tisztában voltam, hogy rengeteg változáson esek majd át, és hogy benne van a pakliban, hogy meghízok, amitől féltem is, mert hosszú évek (főként mentális) munkájába telt megszeretni és elfogadni a testemet. Igazából nem híztam meg látványosan, igen, a pocakom óriásira nőtt, a csípőm és a lábaim megvastagodtak, de az arcomon, a karjaimon alig észrevehető a változás.
A második trimeszterben imádtam a testemet, és annyira gyönyörűnek, csodálatosnak, erősnek és varázslatosnak láttam, mint addig soha. Igazából nem is érdekelt, hogy néz ki, annyira lenyűgözött az, amit értem és a babámért tesz. Imádtam ezt az időszakot, és mivel számomra az önkifejezés egyik nagyon fontos módja az öltözködés, ezt ebben is teljesen ki tudtam élni, és nagyon élveztem öltöztetni a gömbölyödő pocakom.
Ahogy beléptünk a harmadik trimeszterbe, szinte egyik napról a másikra változott meg minden. Most, a várandósságom vége fele az kezdett az alapmegélésem lenni, hogy kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, hogy nem vagyok önmagam. Ez szorosan összefüggött azzal is, hogy a ruháim közül alig jön rám valami, így az életemnek ez a szerves, kreatív rész teljesen háttérbe szorult.
Gyakran azt éreztem, hogy a testem cserben hagyott, hogy már nem engem „szolgál”. Nem tudom azt felvenni, amit szeretnék, ha valamiért le kell guggolnom, kínszenvedés felállnom, éjszaka mindig megébredek, ha meg akarok fordulni – csak hogy néhány példát említsek. Az összes izmom, csontom, sejtem valaki másnak lett alárendelve, én meg egy szükséges és megtűrt lakóvá váltam. Ami igazából érthető és természetes, de ettől még nagyon furcsa élmény.
Mindezeken nem segít az, hogy:
4. Mindenkinek meglesz a véleménye a testedről. Erre egyébként számítottam, legalábbis részben. A kéretlen véleményekre és tanácsokra, meg hogy random idegenek meg akarják majd fogni a hasamat. Ezekre fel voltam készülve. Amire viszont nem, az az, hogy csomóan rámvetítik majd a saját szülésélményüket és tényként közlik a tapasztalataikat. Ilyeneket, hogy sok vért fogok veszíteni, meg hogy biztosan repedni fogok, mert nagy a baba. És meg sem fordul a fejükben, hogy ezek a dolgok nem törvényszerűségek, nem előre megírt forgatókönyv alapján történnek. Ahogy az sem, hogy ezekkel a kijelentésekkel elültetnek egy csomó félelmet és korlátozó hiedelmet a várandós nő fejében, amelyek ezáltal gyakorlatilag önbeteljesítő jóslatokká válhatnak.
5. Ez részben kapcsolódik az előzőhöz: nagyon sokan nem tudnak majd többé önálló, érző, gondolkodó lényként tekinteni rád, akinek a döntései függetlenek a sajátjaiktól. Hihetetlen, hogy mennyire durván beindul a várandósággal az összehasonlítgatás és méricskélés, és hogy emberek a te megéléseid által próbálják legitimizálni a saját tapasztalataikat. Ha velük így történt, biztosan veled is úgy fog. Ha ők így nevelik a gyereküket, neked is muszáj úgy csinálnod, különben nekik el kell gondolkodniuk azon, hogy vannak más utak, azt meg nem bírják el. Nem jut eszembe az életnek még egy olyan területe, ahol annyire erőteljesen működne ez, mint az anyaságban. Felfoghatatlan számomra, hogy egyesek milyen vehemenciával próbálják mások torkán lenyomni a saját meggyőződéseiket.
Ennek a másik oldalán viszont…
6. Nők úgy nyílnak meg előtted, mint addig soha. Mintha bekerülnél egy titkos klubba, aminek a létezéséről addig nem is tudtál. Olyan, mint egy beavatás. Rokonok, barátok, idegenek akarnak beszélni a tapasztalataikról, a megéléseikről és kapcsolódni. És igen, ez néha kéretlenül jön és fárasztó, de ugyanakkor van benne valami nagyon elemi és nagyon szép is. Ennek a két, látszólag ellentmondásos megélésnek a háttere szerintem ugyanaz: mindannyian tartozni akarunk valahová, azt szeretnénk, hogy megértsenek, és elfogadjanak úgy, ahogy vagyunk. Amikor attól félünk, hogy ez nem fog teljesülni, hogy ítélkezni fognak felettünk, inkább támadunk, mintsem védekeznünk kelljen.
Ilyen szempontból nem csak hihetetlen önismereti utazás a várandósság, de egy nagyobb képet is megmutat, és közelebb hoz kicsit minden nőhöz, aki valaha várandós volt. És egyébként nem csak a nőkhöz… Én például nagyon megnyugtatónak találtam azokat a videókat, amikben állatok szülnek, a természetben, mindenféle külső segítség nélkül.
7. Kitüntetett szerepet kapsz a társadalomban. Nem voltam felkészülve rá, hogy mennyivel kedvesebb, előzékenyebb, érdeklődőbb lesz mindenki, amint látványossá válik a pocakom. Tömegközlekedést már nem igazán használtam ebben az időszakban, így azt nem tapasztaltam meg, hogy a helyüket átadnák-e az emberek, de az gyakran előfordult, hogy kinyitották nekem az ajtót, előreengedtek mosdóban sorban állva, vagy helyet csináltak számomra az üzlet polcai között. Nem tagadom, hiányozni fog ez a fajta figyelmesség, részben viszont dühít is, mert úgy érzem, hogy sok minden ezek közül a viselkedésmódok közül alap kellene legyen minden embertársunk számára, és nem a kismamáknak fenntartott különleges bánásmód.
8. A jóslófájások, ahogy a nevükben is benne van: fáj(hat)nak. Ez azért nem egyértelmű, mert a legtöbb cikk vagy könyvbeli leírás arról beszél, hogy a Braxton Hicks méhösszehúzódások kellemetlenek, de nem fájdalmasak. Én már a második trimeszter elejétől azt tapasztaltam, hogy ha sétálni mentem, kb. tíz perc után elkezdett keményedni a hasam, ami valóban inkább kellemetlen volt, mint fájdalmas.
A harmadik trimeszterrel viszont megjöttek az igazi görcsök, ami teljesen ugyanaz az érzés volt, mint menstruációkor, derékfájással és hányingerrel. Ez azért zavart meg, mert addig úgy tudtam, ezek a görcsök az első trimeszterben normálisak a hormonok miatt, de addig sehol nem olvastam arról, hogy a jóslófájás ilyen is lehet. Sokáig kellett keresnem, míg egy cikkben végül azzal találkoztam, hogy a Braxton Hicks egyes nőknél enyhe menstruációs görcsre hasonlít. Ezt persze követte a pánik, hogy ez minden csak nem enyhe, meg hogy ha ennek nem kellene fájnia, milyen lesz az, amikor majd igen?
Azóta elfogadtam, hogy ez nálam ilyen, az én testem így készül, ahogy azt is, hogy a fájdalom meg annak erőssége nagyon relatív, nehezen megfogható és leírható, így teljesen fölösleges a saját megéléseimet mások tapasztalatához hasonlítanom. Mindezek fényében azért továbbra is kíváncsi vagyok, milyen lesz majd a vajjúdás. Egyébként sok nőnek egyáltalán nincsenek jósló fájásai, de ettől függetlenül szerintem jó, ha az ember számít rá, hogy ilyen is előfordulhat, mert akkor kevésbé ijesztő, ha megtörténik.
9. Minden kellemetlenség és fájdalom ellenére nagyon könnyű azt megszokni, hogy egy másik élőlény lakik benned. Az elején rettenetesen bizarr volt számomra ez a gondolat, főleg, amikor kiderült, hogy kisfiút várunk. Teljesen idegennek éreztem, egy kis aliennek. Most viszont nagyon nehéz visszagondolni arra az időszakra, amikor nem volt bennem, és nem volt gömbölyű a pocakom. Nézem a tavaly nyári fotóimat, és egyrészt csorog a nyálam, hogy milyen jó volt az alakom :D, másrészt viszont nagyon nehéz a fejemben összeegyeztetni, hogy az a személy és test meg ez a mostani ugyanaz.
A másik dolog meg, ami ehhez kapcsolódik, hogy bár nagyon várom, hogy idekint legyen a Babó és megszagolgathassuk és megpuszilgathassuk, biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog a pocakos időszak. Bármennyire önzően hangzik is, nagyon élvezem, hogy senkivel nem kell osztoznom rajta, hogy csak az enyém. Én jelentem számára a teljes világot, és semmit nem kell csinálnom, nem kell teljesítenem ahhoz, hogy jó anyukája legyek (azon kívül nyilván, hogy gondoskodok rólunk meg az egészségünkről), elég, hogy vagyok. Tartok tőle, hogy amint megszületik, nagyon erősen be fognak kapcsolni bennem a saját magammal szemben támasztott elvárások. Most viszont ezek még nincsenek, most jó.
A végére hagytam azt, ami a legjobban sokkolt és leginkább megviselt.
10. Lelkileg borzalmasan megterhelő az anyává válás folyamata. Ismét hangsúlyoznám, hogy biztosan nem mindenki így éli ezt meg, de engem teljesen váratlanul ért, mennyire nehéz volt mentálisan felkészülni arra, hogy kisbabám lesz. Egész életemben gyereket akartam, emiatt azt hittem, hogy varázsütésre fog menni az egész, hogy teherbe esek, és onnantól kezdve egy rózsaszín boldogságfelhőn úszok majd mint egy mindentudó anyaistennő. Ehhez képest folyamatosan tele voltam, vagyok egymásnak ellentmondó érzésekkel: öröm, hála, szeretet, félelem, szorongás, aggódás, harag, féltékenység.
A legnehezebb azzal volt szembenézni, hogy haragszok a babára olyan dolgok miatt, amiket most fel kell adnom érte. Meg azzal, hogy féltékeny vagyok rá, amikor olyasmiket próbálok biztosítani számára, amiket én hiányként éltem meg. És persze nagyon fájdalmas volt belátni, hogy ezek az érzések normálisak, még akkor is, ha egyébként tisztában vagyok vele, hogy a gyerekvállalás az én döntésem volt, és nem ő kérte, hogy világra jöjjön.
Ezek is olyan dolgok, amikről nem igazán beszél senki, pedig szerintem a legtöbb szülőben ott vannak, csak a legtöbben még maguknak sem ismerik be őket, amit szintén megértek, hiszen nagyon nehéz szembenézni velük. Rögtön jön melléjük a szégyenérzet meg a bűntudat is, ami elől menekülünk.
Biztosan millió dolgot elfelejtettem még, de most így ezek jöttek fel a legerősebben. Próbáltam picit általánosabban, a teljes várandósságomra reflektálva összeszedni a gondolataimat, de az első és második trimeszterről írtam részletesen is, ezeket a bejegyzéseket itt és itt találod, illetve ezt a szöveget videó formájában is megnézheted/hallgathatod.
Fotók: J A P by Janosi Agnes
Kedves Fiók 