Hetek óta tervezem ezt a blogbejegyzést, de őszintén szólva, júliusban kb. túlélő üzemmódban voltam (a hőséget is rosszul viseltem, de mindenféle szorongásom is előjött), így most sikerült sort kerítenem rá végre. A fotók még abból az időszakból vannak, amikor amerikai vendégeink voltakjúniusban, és velük kirándultunk.
Tovább
Amikor utazunk, folyamatos vívódást jelent számomra, hogy egyszerre szeretném megélni és megörökíteni a pillanatot. Ez egyrészt szakmai ártalom is – ha nevezhetem így –, hiszen szeretném megosztani veletek is a kalandjainkat. Másrészt egy belülről jövő kényszer is: sokszor az alkotási vágy nem hagy nyugodni.
Tovább
Azt hiszem, az első antarktiszi partra lépéseimet soha nem fogom elfelejteni. Minden új és csodálatos volt, a látvány, a színek, a hangok, még a szagok is, amelyek azért – valljuk be – nem mindig kellemesek. Állatok, amelyeket addig csak képeken vagy tévében láttam, tájak, amelyek Henry fotóiról már ismerősek voltak. Egyszerre tűnt abszolút szürreálisnak és teljesen természetesnek, hogy most én is ott járhatok.
Tovább
Az elején fogalmam sem volt róla, mi vár rám. Henry persze mesélt a hajós élményeiről, de szerintem ez olyasmi, amit az ember nem tud elképzelni, ha nem élte át. A mélységeket és magasságokat, a stresszt, a fáradtságot, a sikerélményeket, az örömöket. Tagadhatatlanul érdekes önismereti utazás.
Tovább
Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elkezdjem ezt a szöveget. Már tavaly eldöntöttem, hogy blogbejegyzés-sorozatot írok majd a kalandjainkról, de annyi minden történt, annyi, gyakran egymásnak ellentmondó érzés van bennem az elmúlt öt hónappal kapcsolatban, hogy megijedtem attól, mit adok át belőle, mit örökítek meg.
Tovább
Kedves Fiók 